Íztelítő: Embertelen Vidék, 1. fejezet

A jelen állapot nem tükrözi a mű végső állapotát, korai, nyers verzió.

1. fejezet

A világ végén túl

Sötétség és bűz cseppet sem kellemes közege telítette be a földalatti járatot, amely az egyik Ködszéli kis falu mellett bukott a mélybe. Egykor talán parkolóház, vagy a csatornarendszerbe vezető szervizjárat lehetett, de most nem volt más, csupán egy betonfalú cső, amelybe egy felszíni lyukon át lehetett leereszkedni. A bejáratot törmelék és bokrok fedték, felülről úgy nézett ki, mintha a semmibe vezetne, így a falusiak el is nevezték a „Sátán Segglyukának”. Aztán pedig nem győztek csodálkozni, mikor valami kimászott belőle.

Mára csodálkozásuk elmúlt, az örök meglepettségbe meredt halottaikat eltemették, és úgy tettek, ahogy bármely épeszű ember tett volna: a falu kilométeres körzetében mindenhol kihirdették, hogy rémvadászt keresnek. Maga a „rémvadászat” nem volt szakma, így bárki végezhette, aki épp nem féltette az életét, de kevesen voltak annyira bátrak, hogy erre adják a fejüket. A rémek, vagy kibók, ahogy sokan nevezték őket, általában mindenkiben rettegést váltottak ki: a közmegegyezés szerint, normális ember nem ment a közelükbe. Ezen logika szerint, a sötétség mélyén előrefelé botladozó fiatal férfi, aki csak Varjúként mutatkozott be a falubelieknek, mielőtt leereszkedett, nem volt normális ember. Pedig ő annak hitte magát… többnyire.

Katonai bakancsának talpai csúszkáltak a mocskos földön, az erős fémes szagból pedig könnyedén felmérte, hogy épp alvadt véren és kiontott belsőségeken tapos végig –a falusiak csak azokat a halottjaikat merték felkutatni, akik a felszínen veszítették életüket.

Leguggolt, majd ujjatlan kesztyűit levéve beletúrt a hús halomba: a munkaadói legalább hatféleképpen írták le a szörnyeteget, farkastól a medvéig minden alak szóba került, és volt legalább ugyanannyi támogatója az összesnek. Neki pontos adat kellett, főleg hogy alig látott bármit idelenn. Jobb tudni, milyen magasra kell majd céloznia. Szerencséje volt: a cafatok között akadt egy lábszárcsont, amelyen ki tudta tapintani a harapásnyomokat: ujjai fémszilánkokat éreztek, ahogy óvatosan végig tapintották a bemélyedéseket.

Kicsik, de erőteljesek… ragadozó, visszahajló fogakkal. Farkas. Egyértelműen fertőzött, ezt a fémből állapította meg. Felegyenesedett, majd továbbhaladt, talpa cuppogott a rohadó maradványok között. Gondolkozott rajta, hogy előhúzza a kardját, és kopogtat a falon, hogy lerövidítse a kutatást, de a maradványok megkímélték ettől, léptei zaja erős visszhangot keltett.

Rövidesen egy tompa morgás válaszolt rá az alagút vége felől. Varjú megtorpant, majd a levegőbe szimatolt, ami nehéz volt a fémes rothadás szagától. A préda majdnem kifogott rajta, kihasználva a járat akusztikáját. Veszélyesek ezek a mocskok, ha hagyják a nanobotokat iránytani.

Síri csönd lett, ő pedig ott állt a közepén. Balját kardja tokjára kulcsolta, jobbja pedig hangtalanul rásiklott a markolatra.

- Nora… suttogta, majd kirántotta az íves pengét, és széles félkört leírva, azonnal előrehasított vele. Valami tompa puffanással vágódott a falnak, majd a földre hullott a szétmarcangolt testek mocskába. Varjú még várt egy kicsit – nem zárhatta ki, hogy az eltérő leírások eltérő kibókat takartak. Több percig várt, de többé semmi nem mozdult, vagy neszelt, így lecsapta a vért a kardjáról, majd a hüvelyébe csúsztatta a fegyvert. A küldetés sikerrel járt.

**

- Szerintem, temessük be a lyukat – mondta Patkó, akit afféle bölcsként tartottak számon a faluban. Nevét egy szerencsétlen balesetről kapta, ami akkor következett be, amikor tizenkét éve a település határára támolygott, majd megpróbált közelebbi ismeretségbe kerülni az egyik lóval: amikor ez nem sikerült neki, azt állította, az állat a gonosz hírnöke, és hamarosan bajt hoz. Voltak egyéb zavaros jövendölései is, de akkor mindenki a bőréből kipárolgó erős alkoholszag mellékhatásának tulajdonította őket. Amikor azonban elkezdte volna az öncélú ördögűzését, az állat olyan erővel rúgta fejbe hátsó lábával, hogy az orrcsontja darabokra tört, az arcába pedig permanens módon beleszakadt a patkó nyoma.

Két napja feküdt eszméletlenül, miközben a falusiak azon gondolkoztak, hogy miként szabaduljanak meg tőle, amikor a ló éjjel kitört az istállójából, az épület összedőlésének szele pedig pontosan elégnek bizonyult ahhoz, hogy ráterjessze néhány házra a tér közepén égő tüzet, amelyet éjszakánként körülültek a melegedni vágyók. A fél falu leégett, de az első ház, amit felépítettek a tragédia után, Patkóé lett: a lovat befogták, agyonütötték, aztán megfőzték a tekintetes látnokember tiszteletére rendezett lakomán, amin felkérték a férfit, hogy maradjon, és legyen a vezetőjük. Az természetesen szerénységében azonnal elfogadta a pozíciót, valamint a tiszteletreméltó nevet.

- De a vadász még lent van – mondta a felesége, de hangjából valamiért nem a fiatal férfi iránti aggodalom szűrődött ki. – Csak feljön még.

- Csak feljön, csak feljön! Láttad te azt a kölyköt, asszony? Sovány, alig magasabb egy kutyánál! Majd pontosan ő fog megölni egy olyan izét… olyan kibót! Megevett hat jól megtermett embert! Temessük be, azt vége.

- De ha most ásunk még egy lyukat, hogy földet vegyünk, lesz még egy hely, ahová bekőtözhet valami veszedelem! – mondta az egyik földműves a sok közül, akik idecsődültek a faluból, hogy láthassák a szörnyeteget kiterítve.

- Meg az a fiú is ember volt – szólt egy fiatalabb lány a hátsó sorból. – Nem kellene embereket bántanunk, az meg segíteni jött!

- Kicsi vagy még Elenka, nem érted te! – ripakodott rá a férfi, öklét rázva. – Ember vót, nem vót… hulla az már. Temessük be, azt örüljünk, hogy nem kért előleget.

Hirtelen egy fej repült fel a lyukból, majd a porba hullva a falusiak előtt, ezzel félbeszakítva mindennemű további vitát. Gyengébb lelkületűek felsikkantottak rémületükben, a testrész rettentő torz volt: farkasfej, ritkás, fekete bundával, amelyet már régen rászáradt vércsíkok tarkítottak. A homlokából, valamint a bal szeméből két vaskos betonacéldarab állt ki, de nem úgy tűnt, mintha bedöfték volna őket: inkább, mintha mindig is a fej részei lettek volna. Az egyetlen ép szem fémesen csillogott, ahogy a pofájából kiálló fogak is. Nyakának csonkjából feketés-kék vér szivárgott.

- Legközelebb kérek – morogta bosszúsan egy másik fej, ami a saját testének többi részével együtt emelkedett ki a lyukból. – Ha egyáltalán idejövök még egyszer. Nem esik jól az embernek, ha el akarják temetni valahova. Főleg élve.

- Nem tudtuk, no! – emelte fel kezeit megadóan Patkó, miközben végigmérte a vadászt. – Én itt több emberért felelek, Veréb uram. Néha nehéz döntést kell hozni.

- Felőlem – sóhajtotta Varjú lemondóan, miközben lehúzta a nyakára az eddig száját fedő vastag, szürke kendőt – azért hordta, mert sem a porviharokban, se a hidegben nem jött rosszul, de megóvta az esetlegesen szája felé tartó vércseppektől is. Azt, hogy a falu vezetője még a nevét sem volt képes megjegyezni, már fel sem vette. Igazából, nem is számított sokat. – A munkát elvégeztem – mondta végül, és mindketten tudták, hogy eljött a fizetés ideje.

- Hát de mi van a testtel? – kérdezte Patkó ingerülten.

- Nem hiszem, hogy a feje nélkül okozna bármi bajt – vetette oda Varjú hanyagul. – Bár ki tudja. Őrült világ ez…

- Ne viccelődj velem, te kölyök! Olyasmiért nem fizetek, amit nem láttam! – emelte fel a hangját Patkó. Varjú összehúzta vastag, fekete szemöldökét, majd a markolat végére kötött szalagnál fogva előhúzta a kardját. A falusiak hátrahőköltek, de aggodalmuk alaptalan volt: az ifjú harcos mindössze a fejre szegezte a pengét.

- Ott látod. Azért hoztam fel a fejét, hogy lásd. Vagy azt hiszed csak úgy találtam valami frissen lenyesett koponyát, és megörültem neki hogy nem kell dolgoznom? – hangja már-már idegőrlően nyugodt és érzelemmentes volt.

- De… - próbált vitázni a falu vezetője, de amikor Varjú szemmel alig követhető mozdulattal megpörgette kardját az ujjai közt, majd hanyagul visszatolta a tokba, a tagbaszakadt férfi is elcsendesedni kényszerült.

- A többi része odalenn van, ahová való. Az ilyen test semmire nem jó – magyarázta az ifjú harcos. – A kibók teste nem olyan, mint más állaté.

A tömegen végigfutó csalódottságot nem lehetett nem észrevenni, Varjú pedig most először nézett jobban végig rajtuk, valamint a környezetükön. Az arcok beesettek, az emberek soványak voltak. A földeken alig volt termés, bent a faluban pedig nem látott semmiféle haszonállatot – egyedül azokról tudott, amelyeket a farkas ölt meg, amikor az emberekkel is végzett. Egy csapásra össze állt előtte a kép, majd kissé megenyhült hangon folytatta a mondandóját.

- Miután egy kibó meghal, a dög minden része mérgezővé válik – jelentette ki, de úgy döntött, hogy ennek magyarázatától, a nanobotok fogalmától, a fémevés beteges vágyának ecsetelésétől megkíméli a tömeget. Úgysem fognák fel. – Akárhogy is főznétek, ehetetlen. Halálos. Viszont ha a hús elrohad odalenn, a bőrét, és a csontjai egy részét felhasználhatjátok…

- Jól van, jól van, elég a kioktatásból! Nem vagyunk mi hülyék! Fogd, azt eriggy! Eleget papoltál itt! – vágta a fejéhez Patkó, majd egy kis üvegcsét nyújtott át neki. Varjú némán elvette, épp oldaltáskájába akarta süllyeszteni, amikor észrevett benne valamit.

- Ez csak egy – állapította meg.

- És? – horkant fel Patkó.

- Három magban egyeztünk – idézte vissza Varjú.

- Igen ám, meg abba is egyeztünk, hogy megölöd azt az izét… azt a kibót. Én itten csak egy fejet látok, ki tudja hány van neki – akadékoskodott a falu vezetője, az emberek pedig némán bólogattak.

Varjú egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy ismét kardot ránt: megcirógatja az élével az őszülő férfi torkát, hátha átgondolja azt a fizetséget, de végül önuralmat gyakorolt, leengedte a tokot szorító balját, majd a táskájába hajította az üvegcsét. Egyetlen szót sem szólt, mindössze megfordult, öles léptekkel indulva el a legközelebbi város felé, ahol erről a megbízatásról is hallott.

Ahogy beért a fák közé még hallotta Patkó jó kedélyű beszédét, ahogy a férfi hangosan ecsetelte apró győzelmének hátterét, az egyszerű vadász felett, akinek olyan cselesen „túljárt az eszén”.

**

A környék legnagyobb városát Jump Town névre keresztelték alapítói. Meglepő módon, az alapvetően alacsony házakat magába foglaló, egykori város romjai között, hulladék használatával felépített település nem valami különlegességtől, vagy eseményről kapta az elnevezést, a dolognak sokkal anyagibb okai voltak: az alapító testvérpár talált néhány működőképes neonfénnyel ellátott betűt, és miután rájöttek, hogyan építsenek belőle feliratot, ez volt az egyetlen értelmes név, amelyet a betűk kiadtak. Miután loptak egy generátort is, hogy messziről is látható legyen, a város megnyitotta kapuit.

Ez persze sok éve volt: azóta falak épültek, árkok a szennyvíz elvezetésére, még több generátor, fogadók, ez pedig egyre több embert vonzott ide a környező falvakból. A vezetés is megváltozott: a testvéreket egy puccsban megölték, és új vezér lépet a helyükre, aki még komolyabban gondolta a kereskedelmet, valamint felállított még egy apró magánhadsereget is, ami terményért cserébe védelmet biztosított a zónában élő településeknek. Még a nagyobb városokkal is üzleteltek, de fő partnerük a kultúra és intelligencia utolsó fellegváraként ismert Alexandria volt, amíg egy terrorista fel nem robbantotta azt. Ezen együttműködés következményeként, Jump Town volt az egyik utolsó hely a Taron, ahol még lehetett a régi világ könyveivel találkozni.

Persze ahogy jó kereskedővároshoz illik, nem csak porosodó lapok kollekcióit kaphatták itt az érdeklődők, szinte bármi volt, amit csak egy fáradt utazó kívánhat: ivóvíz, a városon átfutó folyó miatt, alkohol és étel a környező falvak termése miatt, valamint olcsó és reményvesztett prostituáltak, akiket legtöbbször a saját falvaik helyzete juttatott ide.

Varjú alig kétszáz méterre járt a városkaputól – egyszerű drótkerítés, amelyet az első szóra elhúztak – de már hallotta az odabentről érkező hangzavart. Üvöltés, vihogás, sírás, beszélgetés zajai zúdultak össze egyetlen émelyítő folyamba, de ez nem lepte meg: minden lakottabb városban így volt ez, talán ez jelezte az életet, így a vég után.

Meg sem állt a kapu előtt, hiszen az azonnal feltárult a jöttére. A fegyveres őrök, akik arról gondoskodtak, hogy ez a nyitottság ne legyen káros a város számára, fenyegetően fogták rá a karabélyaikat, de aztán felismerték: többször járt már itt, és különben is eléggé kitűnt a tömegből a tarkójánál összefogott hosszú fekete haja, lábszárát verdeső barna vászonkabátja, de leginkább fegyverválasztása miatt. Aki tehette ugyanis nem hordott már semmiféle hadeszközt magával, az emberek nagy része igyekezett visszarázódni a régi életükbe. Akik pedig mégis fegyverkezve jártak, biztosan nem közelharcra rendezkedtek be. Minél több a távolság közted és az ellenség közt, annál jobb – tartotta a kedvelt szabály.

Ezen okból Nora sok tekintetet vonzott, ahogy Varjú oldalán himbálózott a tokjában. Látszott rajta, hogy a tulaja nem dísznek tartja, az egyszerű fa markolat, amely a közepétől a tetejéig egy vékony, régen talán fehér szövettel volt betekerve, megkopott már. A tok szintén viseletes volt, sok helyen acéllemezekkel megerősítve, az egykori barnára mázolt fafelület csak néhány helyen bújt elő a szürke páncélból.

A kardnak nem volt semmiféle keresztvasa, vagy markolatvédője: Varjú harcstílusa nem kívánta meg az ilyesmit. Bár maga alkotta a mozdulatsorokat, sok ötletet a japán szamurájok kardrántási technikáiból emelt át. Ha szembe is került hasonló eszközt használó ellenséggel, többnyire vagy levágta őket, mielőtt cselekedhettek volna, vagy kivárta a megfelelő alkalmat a harcban, hogy ugyanazt tegye. Az viszont gondosan elkerülte, hogy a pengék találkozzanak, vagy védekeznie kelljen.

A markolat végén, szél játékaként lengedező rózsaszín, vérmocskos szalag volt talán a legrejtélyesebb része a fegyvernek, és a vadász személyiségének is. Sokan az ellenség összezavarására szolgáló eszköznek ítélték, voltak, akik egyszerű bolondságnak, de egyedül Varjú tudta, mit is jelent igazából. Ezt így is akarta tartani.

Az emberek utána fordultak hát, de gyorsan el is vesztették érdeklődésüket. Ebben a világban jobb volt, ha valaki magával törődött, a kutya is kutyát evett, az ég mindig borult volt, szörnyek tartották rettegésben a környéket, egy sötétzöld köd embert evett, egyes háborodottak pedig még odáig is elmentek, hogy azt bizonygassák képesek varázsolni. Egyik tény sem volt már elég, hogy bárkit felkavarjon: őrült hely volt a Tar, talán mindenkiben ott volt elmebetegség apró magva.

Ahogy átvágott a tömegen, elhaladt a falak tövében hulladékot árusító guberálók standjai mellett, már nem igazán keltett feltűnést. A legtöbb emberrel ellentétben viszont, sem az árusokra, sem a standjaikra nem nézett: nem volt szüksége semmire, amit itt kaphatott volna, valamint pontosan tudta miért jött egyáltalán a városba, és merre tart. A Tar délkeleti része egy ideje nem tartogatott semmi komoly munkát számára, de a mostani megbízás – főleg a végkifejlet a fizetési problémákkal – végképp meggyőzte arról, hogy ideje tovább állni. Az irány nem számított, nem volt otthona, vagy gyökerei, a tél pedig még nagyon messze volt ahhoz, hogy az egyetlen szállás felé vegye az irányt, amit még magáénak mondhatott: az öreg katonai bunker, ahová a kegyetlen mínuszok elől menekült télen, az Örök Rengeteg közepén volt, az a terület pedig a háború óta érintetlenül állt. Ott nem kapna munkát, éhen halni pedig nem vágyott igazán, így megállás nélkül vándorolt.

Úgy gondolta, Patkányváros felé veszi az irányt: a Tar egyik legnagyobb településén mindig akadt valami még a magafajtának is, bár voltak, akik a „város” megnevezést túlzottan nagyvonalúnak érezték. Varjú nem sokat járt ott, így talán már ideje is volt egy látogatásnak. Ennek érdekében jött csak ide, Jump Town nem esett útba, de csak itt szerezhet útravalót. Patkányváros több napi erőltetett menetre volt innen, csak néhány közbeiktatott faluval, de leginkább sűrű erdőkkel, végtelennek tűnő mezőkkel. Talán akadnak majd patakok és folyók is, de nem számított rá. A vízzel amúgy sem volt sok gond, hiszen az eső hetente több napot is esett. A hússal, tiszta, ehető hússal már annál inkább.

Persze itt eddig sosem látta, hogy hiány lenne belőle: drágán mérték, de megérte, Varjú hiába volt minden vitán felül jó vadász, nem tudott ételt szerezni, ha nem találkozott egészséges állatokkal. A nanobotokkal fertőzött kibók húsa őt is ugyanúgy megölte volna, mint bárki mást, annál rusnyább, mocskosabb halált pedig keveset látott, pedig harcolt a háborúban.

Az ember szája kifordul, nyelve addig dagad, amíg szét nem repeszti saját magát, véres csonkot hagyva a szájban. A szemgolyók vörössé válnak, a belső szervek elpépesednek, végül pedig a nyomástól a torzó átszakad és beteríti a hullát azzal a masszával, ami valaha belülről alkotta. Természetesen csak az utolsó pont után hal meg az egyén. Ellenszer nem létezik – akik a botokat fejlesztették, tettek erről, azóta pedig alig volt megfelelő intellektusú csoport, hogy kitaláljon valamit. Az alexandriai katasztrófa után egy sem maradt.

Hamarosan elérte az úti célját, kopott, valamikor fehérre mázolt épületet, amely falát azóta számtalan rétegnyi narancssárgás mocsok borította be. Az egyetlen dolog, ami viszonylag újnak tűnt, a széles bejárat felett rögzített kartontábla volt, amelyre valaki vaskos betűkkel a következő feliratot írta: ”A Rézfaszú Bagoly”. Nem volt valami szofisztikált név, az előző talán jobban illett a helyhez – a város közepén kapott helyes, így mielőtt tulajt váltott, a „Torzó” néven ismerték. De miután Jump Town új vezetés alá került, az itteni dolgok is változtak. Az előző tulaj meghalt, az új pedig meglehetősen gyenge képzelőerővel rendelkezett. A Bagoly a sárga falakról kapta az új nevét, semmi több, semmi kevesebb nem volt a dologban.

Varjú magabiztos mozdulattal lökte be a nyitott ajtót, majd besétált a belső helyiségbe. Odabenn félhomály uralkodott, vágni lehetett a dohányfüstöt, a beszélgetés zajai pedig egyetlen megfejthetetlen masszába tömörültek össze. Egyetlen pillanatra sem lett csend, ahogy érkezését észrevették: látták jönni, de senkit nem érdekelt igazán. Annyira legalábbis nem, hogy félbehagyják a mondatukat érte.

A helyiség egyik sarkában helyet kapott bárpult felé lépdelt, ügyes mozdulatokkal átlépve a padlóra kilöttyent sörök habjait, valamint a deszkákra száradt hányás apró szigeteit. A spártai egyszerűséggel berendezett terem biztosan rettentően bűzlött volna, ha az erős pipaszag nem nyom el minden mást.

A söntés mögött álló rókaképű férfi már messziről mosolygott rá, miközben egy, talán egykor tiszta ronggyal a poharait törölgette. Ő volt a tulaj, valamint a csapos is, Mukurnak nevezték a vendégek - nevét egy propagandában szereplő rajzolt róka után kapta, ami népszerű figura volt még a harmadik világháború idején. Az emberek figyelmét nem kerülte el a hasonlóság, ő pedig elfogadta, a sajátjává tette. Varjú néha gondolkozott azon, hogy emlékszik e még a valódi nevére. Van e egyáltalán valódi neve?

- Szerbusz madárka – köszöntötte kedélyesen, amikor a fiatal férfi elérte a pultot. – Megcsináltad a munkát?

- Meg – bólintott Varjú, figyelmen kívül hagyva a becenevet. Mukur tudta, hogy utálja, többek között ezért használta általában. Úgy gondolta kialakít valamiféle kapcsolatot a vendégekkel, így mindenkihez volt valami hasonlója, akit ismert.

- Ma sem vagy valami bőbeszédű.

- Nem beszélgetni jöttem. Egy kiló szárított hús és egy liter víz kellene – mondta, majd a pultra könyökölt.

- Jól van… mivel fizetsz? Mag vagy vas?

- Mag – választott Varjú, majd előhúzta a táskájából az üvegcsét.

- Fizettek a parasztok rendesen? – kérdezte Mukur barátságosan. Az ifjú vadász nem felelt, így eljutott a nyilvánvaló következtetésre. – Nesze – mondta végül, miközben az egyik tisztább poharába némi alkoholt töltve letette azt Varjú elé. – A vendégem vagy. Minél kevesebb a kibó errefelé annál jobb. Lenne még igény a szolgálataidra.

Varjú pár pillanatig gyanakodva vizsgálta a poharat, ám hamarosan egy biccentés után felvette azt, majd belehörpintett. – Ahol pénz van, ott munka is lesz – mondta végül. – Talán visszajövök majd.

- Jól teszed, fiatal barátom – bólogatott Mukur, miközben a pultra pakolta a kért vizet, húst, valamint leszámolta a visszajáró hatvan vasat. Ez volt a rendszer a Taron: két fizetőeszköz volt forgalomban, a vas, amelyet Vasváros veretett különleges technológiával, emiatt nehéz volt hamisítani. A név azonban nem csak üres frázis volt, az anyag valóban egyszerű vas maradt.

A guberálók és fosztogatók gyorsan meggazdagodhattak, ha hajlandóak voltak útra kelni és akár küzdeni is romok közötti hulladékért. Vasváros felvásárolta tőlük a fémet és méltányos áron pénzt csinált belőle. Ami egy egyszerű bányavárosként kezdte, mára a Tar egyik legnagyobb települése volt, amelyet vezetője inkább királyságnak látott, mint bármi másnak. Talán igaza is volt.

A másik pénznem inkább volt az élethelyzet eredménye, mint bármi másé. A Tar területén voltak ugyan művelhető földek, de jó vetőmag már annál kevesebb. Annyira nagy lett a hiány, hogy a magvak valóságos kinccsé váltak, Alexandria városa pedig kész volt elfogadni ezt: minden jó magért száz vasat adtak, ez pedig bevonult a köztudatba, és több kisebb város is követte a példát. Mára Alexandria nem volt több, csupán egy kráter a földben, de a bevezetett módszerük túlélte őket.

Ez teremtett nem egy ironikus helyzetet, hiszen az egyszerű emberek, ha földművelésre adták a fejüket, fémszerszámaikból vasat kellett veretniük, abból vásárolni pár magvat, amelyek aztán talán egyszer visszahozzák az árukat és vehetnek értük pár szerszámot. Sok paraszt kézzel nevelte a növényeit, eszközök nélkül. Lassú, keserves munka volt, de aki valami módon túl akart élni, így tett. A banditák élete kifizetődőbb, de lényegesen rövidebb volt, főleg miután a nagyobb városok sorra kiállították a saját milíciáikat.

- Kell itt a vadász, meg a bátor fickó - magyarázta Mukur, miközben tovább törölgette a poharakat. - Valamiért a kibók nagyon elszaporodtak. Nem egy faluban haltak meg parasztok. Gyerekek is... itt hozták át őket, hogy a Doki megnézze mitől haltak meg. Csúnya látvány volt, az biztos. Meg persze jó nagy kiesés a termelésben, hiszen a halott földműves, már nem földműves - okoskodott a csapos, természetesen a számára legfontosabb részt kiemelve.

- És a hullákkal mi lett? - tudakolta Varjú, miközben kortyolt az italból. Még mindig nem volt túl jó íze. - Temettétek őket?

- Dehogy, dehogy! Rég nem temetünk. Felesleges földpazarlás. Elégettük őket, a hamut meg belekevertük a komposztba. Azt mondják az okosok, hogy jót tesz a termésnek. Humusz, vagy mi.

- Humánus - jegyezte meg az ifjú vadász, azonban a szarkazmus nem volt vendéglátója erős oldal, így elszállt a feje mellett. A következő pár perc csendben telt, Varjú pedig már majdnem elfogyasztotta a pohár minden tartalmát, ezt pedig a csapos is látta.

- És merre tovább? – kérdezte, láthatólag nem akarta csak úgy annyiban hagyni a beszélgetést, amit vendége nem sietett folytatni. Varjú a szemébe nézett egy pillanatra, miközben táskája mélyére süllyesztette az élelmiszereket, valamint hanyagul egy oldalzsebbe dobálta a vasakat a pultról.

- A Déli Sivatag felé – hazudta végül. Nem szándékosan, vagy tudatosan tette: a túlélőösztöne része volt, hogy ha úgy érezte szükséges, egyszerűen nem mondott igazat. Eddig működött a dolog, sosem árt, ha az ember rosszakarói nem tudják, hol jár.

Lehúzta a maradék italát, majd megpróbált felegyenesedni, de háta beleütközött valamibe, aki mögötte állt. Bal felé tekintett, ahonnan egy másik megtermett féri nézett vissza rá. Jobb oldalon sem volt más a helyzet. Ez gyors volt – gondolta és bánta kissé, hogy nem maradt itala.

- Bocsássál meg kisfiú – mondta a mögötte álló férfi, hallhatóan törve a nyelvet. Akcentusa orosz hagyatékról árulkodott. A Taron sokféle nyelvet beszéltek, de aki azt akarta, hogy szinte mindenki megértse, elsajátította a legelterjedtebb metszés nyelvet, az angolt - mára csak közösként emlegették. Szinte mindenki meghozta ezt az áldozatot, de szinte senki nem tudta hatásosan eltüntetni eredeti nyelvének sajátosságait. – Megkérdezhetem mi a neved?

- Nem kérdezheted – felelte Vajú halálos nyugalommal. –Indulnék.

- Várjál még – mondta a férfi hangosan. – Beszélnénk veled.

- Én viszont nem akarok veletek – jelentette ki Varjú, majd a jobb felé elindulva félrelökte az útját elálló férfit. Ekkor érezte meg, ahogy egy súlyos tenyér keményen vállába markol, megálljt parancsolva.

- Álljál csak meg! Hát igen. Barna kabát, fekete haj. Pimasz kis seggdugó, aki karddal jár… Veréb, vagy kicsoda. Tudod e fiacskám, honnan ismerlek?

- Van egy olyan érzésem, hogy elmondod – ironizált Varjú halott, érzelemmentes hangon.

- Tudod, volt nekem egy jó kis csajom. Nem csak szép volt, de okos is. Alexandriában lakott, mint az okosok.

- Még szép se volt annyira… - szólt közbe az egyik marcona.

- Kussoljál Yuri! Nem erről van most szó.

- De okos se volt Ivan… meg nem is lakott Alexandriában…

- Kuss legyen!

- Szeretnél lenyomni egy szívszorító, hamis eseményeken alapuló monológot a torkomon, vagy végre kibököd, hogy a körözési plakátok miatt jöttél? – vetette közbe Varjú, mert kezdte unni az eszmecserét.

- Akkor tudod miért! Hiba volt felrobbantanod azt a várost, te porbafingó! Talán kitaláltak volna valamit, hogy ne nyomorogjunk ezen a darab földön - bólogatott a férfi arra a gigantikus, több ezer vasból kiállított vérdíjra, amit Vasváros tűzött ki Varjú fejére, mivel őt gyanúsították a katasztrófa előidézésével. - Tudod… az okosok képesek lettek volna ilyesmire. Nem az olyan haszontalan őrült ficsúrok, mint te.

- Őrült, őrült! Láttam, mikor bejött a városba, beszélgetett a kardjával… női néven hívta! - vetette közbe az a tagbaszakadt társuk aki még nem beszélt.

- Biztos hál is vele… nem lepne meg, hiszen a kis szutyok olyan bolond, hogy varázslónak hiszi magát… - tette hozzá Yuri.

- Nem hálok vele… - felelte az ifjú, miközben igyekezett nem gondolni az ötlet mögött álló logikára. - És nem csak hiszem, de vannak dolgok, amit úgysem fognátok fel. Szóval most a ti nyelveteken fogok beszélni. Eressz el. Azonnal. Kimegyek innen, ti meg elfelejtetitek, hogy itt voltam. Senki nem hal meg - hangsúlyozta ki fenyegetően az utolsó mondatot.

- Nem hal, nem hal! Vasváros többet fizet érted, ha élsz! Gondlom ők akarnak kivégezni, azért amit a Tar utolsó reménységével tettél, vagy mi. Szóval szívesen megölnélek, de bízok a kínzókamráik jóságában…

- Utoljára figyelmeztetlek – mondta Varjú, továbbra is azon az üres, halott, idegtépő hangon.

- Azt még itt keménykedik... - hahotázott Ivan, amikor egyszer csak hirtelen megtántorodott, és eleresztette a fiatal férfit. Társai meglepetten figyelték, ahogy gyomrát szorongatva összeesik, aztán meglátták Varjú ökölbe szorított kezét, amivel bevitte az észrevétlen ütést. Yuri cselekedett először: dühösen ordítva rontott a fiatal vadászra, azonban az megragadta kardja markolatát, majd félig kirántotta a fegyvert a tokból, keményen ágyékon ütve a megtermett embert, a fémcsavarral megerősített markolat végével. Ahogy Yuri összegörnyedt, még kétszer megismételte a műveletet, most gyomorra és mellkasra célozva: az orosz ájulás közeli állapotban zuhant a földre a barátja mellé.

Az utolsó marconának sikerült szétcsapnia az egyik poharat a fején, a szilánkok pedig belemartak az arcába - ahogy a pohár alkoholos tartalma is a vágásokba. Miközben megtántorodva a pultba kapaszkodva tartotta talpon magát, arra gondolt hogy legalább a sebeket fertőtlenítette a lőre. Eközben Ivan feltápászkodott a padlóról, és a barátjához hasonló üvöltéssel készült újabb támadásra. Varjú erejét összeszedve szökkent a másik felé, majd a fejébe kapaszkodva felugrott és arcon térdelte, érezve, ahogy annak arccsontja megreped a terheléstől. Továbblökte magát, majd egy asztalon landolt.

Ivan beérte, majd leroskadó társát átlépve megragadta az asztalt, hogy felrántsa, a rajta tartózkodó alakkal együtt. Terve sikerrel járt, az asztal megpördült a levegőben, de a balhénak egyetlen pillanat múlva véget vetett egy szemmel szinte követhetetlen mozdulathoz kötött villanás.

Varjú talpra érkezett, miközben az asztal becsapódott a kocsma másik végében. Keze még mindig kardján volt, azonban már nem szorította azt. Nem volt értelme, így is majdnem túllőtt a célon. Ivan tátott szájjal szorongatta a torkát, úgy tűnt szeretne ordítani valamit, de egyetlen hangot sem tudott megformálni. Mocskos sárga inge lassan vörösödött el a nyakából szivárgó vér hatására. Megpróbált talpon maradni, de a sokk legyűrte és hátraesett, elnyúlva a kopott parkettán.

Az ifjú harcos tudta, hogy a barátai hamarosan felkelnek, így gyorsan Ivan mellkasára taposott: egy helyben akarta tartani, ahhoz ami következett. Ezután elvett egy közeli pohár italt, és az elmetszett torokra öntötte az alkoholos lőrét. Ivan kapálózni kezdett, de Varjú elcsendesítette egy gyors, a halántékára mért rúgással.

- Sajnos ma nem lesz könnyű fejvadász pénzetek - vetette oda Yurinak és a másiknak. - Verekedhetünk még, és akkor elvérzik. Vagy elvihetitek egy orvoshoz, aki összeférceli. Talán túléli. Nem vágtam mélyre, a döntés a tietek - jelentette ki, majd eleresztette a markolatot, megfordult, és elsétált. Senki nem tartóztatta fel - ha volt is bármiféle szándék, mostanra feloldódott, és elkeveredett a levegőben a friss vér szagával.

**

Alig húsz perce lépett ki a város kapuján, amikor meglátta falu felől felszálló fekete, sűrű füstcsóvákat. Útja nagyjából arra tartott, így egy pillanatra megtorpanva lepillantott a kardjára.

- Nora? Mit gondolsz? - kérdezte, a markolat végére kötött hajszalag pedig lágyan meglendült a szél hatására. Más nem történt, de nem is várta igazán. Elindult az égbe szálló fekete pászmák felé.

Átvágott a száraz, elgazosodott termőföldeken, azonban ahogy közelebb ért, ráérős lépteit kénytelen volt erélyesebbekre cserélni: az épületek lángoltak, az okozta a sötét pamacsokat az égen. Ahogy átszökkent a hevenyészett kerítések felett, megpillantotta az első holttestet is: az út közepén feküdt, természetellenesen kitekert pózban, domború mellkassal. Arca is feldagadt, szemei vérvörösek voltak. Varjú azonnal felismerte a tüneteket, így nem folytatta útját az eddigi tempóval. Nem lett volna értelme sietni.

Némán sétált végig az épületek között, a füst szaga betöltött mindent, a falusiak testei pedig egyre gyakoribbá váltak a falak mellett, a kerítések tövében, a bokrokban... férfiak, nők, gyerekek. Mindenki, akit reggel itt hagyott, mostanra halott volt. Tudta az okot, de nem akarta elfogadni.

Amikor belépett a házak közötti tágas térre, nem tagadhatott tovább: a farkas teste egy karón pörkölődött. A torzó szőrét leperzselték, valamint a nyársra tűzték, de egyebet nem tettek vele. Alatta vidám tűz lobogott, amelyet a szél hordott szét a házakra, miután senki nem maradt, hogy őrizze. A falusiak testei felpuffadva heverték körbe a máglyát, körülöttük húsdarabok feküdtek a porban. Elég egyértelmű volt mi történt, már a farkas oldalát csúfító mély vágásokból is.

Varjú körbetekintett, ahogy a házak zsúpfedelei lassan, baljóslatúan recsegve megadták magukat a lángok hatalmának. Az egyik hangos robajjal szakadt be, teljesen szétrombolva a házat, amelyet egykor óvott az esőtől és a természet erőitől. A repedt, kormos falnak dőlő, eddig halottnak tűnő férfi haloványan felsóhajtott, majd némi vért köhögött a ruháira. Varjú némi gondolkodás után felismerte Patkót, a falu vezetőjét, habár a nyom az arcán már eltűnt, a szakadozó bőrén átszivárgó vér patakjai között. Odasétált hozzá, majd leguggolt. Még nézte egy darabig a halálra ítélt férfit, mielőtt eldöntötte, hogy megszólítja.

- Mondtam hogy ne csináljátok - motyogta, ahogy az üres, bevérzett szemeket nézte. A második stádium.

- Vadász, te vagy az? Visszajöttél? - hörögte Patkó, szájából vér bugyogott minden szónál, megvakított látószervei lassan forogtak a gödrükben, ahogy próbálták felfedezni a hang forrását.

- Vissza. Láttam a füstöt - felelte Varjú.

- Hát ideje volt! Segíts! Segíts, ha már baj okoztál - a szavak betaláltak, hiszen az ifjú harcos épp azon gondolkozott, hogy felgyújthatta volna a testet az alagútban.

- Sajnos nem lehet - jelentette ki végül, lassan, halkan. - Nincs mit tenni.

- Hogyne lenne! Te vadászod ezeket! Biztos van ellenszered!

- Nincs ellenszer. Ezért mondtam, hogy semmiképp ne egyétek meg.

- Mondtad te! Mocskos rohadt vadász! Könnyű neked! Csak mászkálsz, levágsz ezt-azt, elveszed az emberek pénzét és tovább állsz! De mi mit csináljunk? Mit együnk, ha rossz volt a termés? Se pénzünk, se élelmünk! Mi, normális emberek szenvedünk itt, nem úgy mint a te fajtád!

Varjú nem felelt, csak nézte a lassan haldokló férfit, ahogy a szájából kicsurgó vér lassan feketésre színeződött. Jön a végső stádium - a leghosszabb, legkönyörtelenebb mind közül.

- Vadász… itt vagy még? - kérdezte végül Patkó. Azt hitte a férfi tovább állt.

- Itt vagyok - biztosította Varjú halkan.

- Mi van a többiekkel? Nem hallom őket.

- Mind halottak - felelte a vadász, hangja hideg volt, de mégsem olyan mint eddig.

- Sejtettem… már mindegy. Én még élek... csinálj valamit.

- Nincs mit tenni…

- Csinálj valamit! - morogta Patkó dühösen, karjaival hadonászva, vérével összefröcskölve a falat és a földet körülöttük. - Beleőrülök a fájdalomba! Szüntesd meg valahogy!

- Rendben - bólintott Varjú, csak úgy magának, hiszen Patkó már úgysem láthatta. Háta mögé utasította a kabátját, majd lehetetlenül halk mozdulattal elhúzta a nadrágszíjára rögzített tokból a kését, amelyet még a háborúból őrzött meg. Hirtelen, határozott mozdulattal megragadta Patkó homlokát, majd előrehúzva a fejét, a tarkójába mártotta a borotvaéles pengét. A férfinek még meglepődni sem volt ideje, mielőtt meghalt. Teste elernyedt, oldalra dőlt, és nem mozdult többé. A vadász letörölte a vért a fegyverről, majd eltette, és felállt.

Arca továbbra is érzelemmentes volt, ahogy elsétált a halottak hegyétől és a lángok martalékává vált falutól, tudva, hogy alig pár hét múlva már nyoma sem lesz a itt a településnek. Eltűnik, a terület pedig néptelen lesz, vagy új lakók költöznek az előzők hamvai tetejére, a körforgás nem áll meg. Ilyen volt a Tar.

- Rohadt egy világ ez - morogta végül, ahogy nagy léptekkel az erdő felé indult, majd elveszett a zöldellő flóra függönye mögött.