Én és a Prince of Persia

A Prince of Persia – továbbiakban POP – az egyik kedvenc játéksorozatom, így miután az összes PC-re kiadott részét volt szerencsém kipróbálni, elhatároztam, írok egy összefoglalót, tisztelgésképp ennek a nagy múltú, régre visszanyúló jelenségnek.

Furcsa, ám ez is, mint több dolog a kedvenceim közül, a születésem előtt indult útjára. A sorozat végig híres volt keleti atmoszférájáról, és mesés hangulatáról, amelyet ugye már az első részben megalapozott: a gonosz varázsló legyőzésére irányuló kísérlet, a hercegnő megmentéséért, egyértelmű mesei motívum volt.

A sorozat mindig szimpatikus volt: elvégre adott egy bátor, harcos főhős, aki megmenti a bajbajutottakat, és közben lekaszabol mindenkit? Mi lehet ebben rossz?

Azóta volt, ami változott, és volt, ami nem, hercegek jöttek, mentek, de a cím állandó, és töretlen népszerűségű maradt. Vegyük csak sorra, milyen történetekkel lehettünk gazdagabbak!

(Nem a játékban felállított kronológia, hanem a valós időrend szerint fogok haladni)

Klasszikus Trilógia

1. Prince of Persia

A legelső, klasszikus cím. Nagyon rég kerültem szembe vele, de már akkor megtetszett, ez az oldalnézetes, kardozó ugrálós műfaj, ami viszont néhol baromi nehéz volt, időre ment – egy óra alatt kellett végeznünk – és lényegében mindössze egy várbörtönrendszerben játszódott. Ennek ellenére nagyon hangulatos volt, és végig akarta vinni az ember, már csak a történet kedvéért is –ami viszont ugye egyféle, kiszámítható véget érhetett.

2. Prince of Persia 2: Shadow of Flames

A második rész, ismét oldalnézetes, platform-kardozás volt, de sokkal színesebb, élettelibb, így a hangulati érték is emelkedett, ezzel együtt pedig, többféle helyszínt járhattunk be.

3. Prince of Persia 3D

Sok év telt el, mire a trilógia teljes lett, ám ez is bekövetkezett. Azonban, a rajongók öröme nem volt teljes: a címben is szereplő 3D kissé megölte a játékot, mert az irányítás problémás volt, ez pedig egy ugrálásra kihegyezett proginál elég nagy probléma. Sokan a Tomb Raidert akarták meglátni a címben, ám azzal összevetve, elvérzett. Pedig szerintem, nem volt rossz játék, habár nem sokáig vittem, a hangulatot átadta.

A Sands of Time Trilógia

Igazából itt kezdődött a POP megkedvelése nálam: az első részeket mindössze játszogattam, ha éppen nem találtam más elfoglaltságot, ám itt már megváltoztak a dolgok. Bejöttek olyan újítások, mint a szabadfutásos platformozás, az idő manipulálásának lehetősége – ezek az elemek mára szinte védjegyévé váltak a sorozatnak, és a játékok általában nem mernek elszakadni tőle – a történet pedig behúzta az embert, a karakterek szimpatikusak volt, érdekelte az embert a sorsuk.

1. Sands of Time

Falonfutás, idő visszapörgetés, lassítás, ugrálás, kardozás, logikázás – mindezek mesteri keveréke volt a SOT. A hangulat mesei volt, mesebeli herceggel, és megmentendő hercegnővel, aki ugyan hátba szúrt minket minden második pillanatban, mégis szerethető karakter volt, és a kettejük dinamikája még élvezhetőbbé tette a játékot. Egyedül a rövidsége róható fel hibaként, de semmi más: még bugokat sem találtam, és ez bizony hatalmas szó.

De nem ez a kedvenc részem. Talán csak a fránya kompatibilitás miatt, de egy másik rész előbb jutott el hozzám, és az lett a mérvadó, teljesen másféle hangulatával, és stílusával…

2. Warrior Within

A SOT trilógia első darabja, amit volt szerencsém játszani, és hát… azt hiszem, nem kell elmagyaráznom, hogy miért hatalmas kedvencem a mai napig. Azért megpróbálom.

Sötét hangulat, egy kőkemény harcos karakter, aki talán cseppet kattant is, látványos kardozás, darálás, metálzenére való harc, ami felpörgeti az embert. Jó történet, valós motivációkkal, emlékezetes karakterek, és ellenfelek. Nekem ezek az elemek hozták ki a legjobbként a „versenyből” a WWt, de érdekes módon, az amúgy mesterien megkomponált játék a legtöbb sarat is hasonló okokból kapta.

Ugyanis, a hangulat nem gyengén elütött a SOTtól, a Herceg bizony felnőtt, és a hét évnyi futás a végzet elől – neeeeeem érdekel a Forgotten Sands, de erre később kitérek – eléggé megfaragta a jellemét, és az idegeit. Kegyetlen kardforgató, aki nem habozik ha ölnie kell, és aki készen áll arra, hogy elpusztítson mindent ami az útjába áll. Hiszen az élete múlik rajta.

Igen, valóban más, mint SOT, sőt, alig leljük annak nyomát. Miért jó mégis? Mert ezzel életszerűbbé vált az egész. Hiszen, a Herceg egy ember, akit minden éber percében megpróbált megölni egy misztikus lény, futott, küzdött, barátai meghaltak, és rengeteget vesztett, mire eljutott az Idő Szigetére. Egy ilyen karakter már nem lehet az a naív, ártatlan gyerek, mint a SOT hercege. De mégis, a játék érezteti velünk, hogy ugyanarról a személyről van szó, egyes pontokon, megcsillan a régi énje, és ez teszi még jobbá az egészet.

A játék technikai oldala sajnos már nem volt ilyen fényes: szép grafika, nagyon jó hangok, és jó játékmechanika jellemezte, de akkor mégis mi volt a baj? A bugok. Rengeteg, és néha, eléggé hatalmasak, vagy olyan végzetesek, amelyek akár lespoilerezhették a játék egy nagy fordulatát. Ennek ellenére, mégis, egy nagyon jó emlék marad a WW, amire bármikor kész vagyok visszatérni, ha épp unom magam, vagy ki akarok kapcsolódni.

Hiszen, metálra darabolni a homokszörnyeket, hanyatt homlok menekülni a Dahaka elől, visszamenni a múltba, és két oldalról látni ugyanazon helyet – az ehhez kapcsolódó fejtörők zseniálisak, és komplexebbé teszik a játékot – még mindig élmény, ahogyan végigjárni a Herceg vérgőzös, mégis lenyűgöző útját is az.

3. The Two Thrones

A történet ott folytatódik ahol… várjunk. Aki végigvitte a WWt, aztán homokba dugta a fejét, rohadtul meglepődött, ahogy izgatottan kezdett a Herceg kalandjának lezárásába, ugyanis meglepő lehetett a tény, miszerint valaki él, akinek nem kéne. Mert ugye, a WW kétféle véget érhetett, attól függően, megszereztünk e egy kardot, avagy sem. Természetesen, a T2T az alternatív, több munka árán elérhető véget preferálja, és onnan folytatja a mókát, ezzel megférgelve több fan agyát. Vagy inkább kevesebbét. Nagyon sok ember tudta, hogy kell ám az összes élettöltő, hogy finom legyen a WW.

Node vissza a témához. Milyen a T2T? Jó. Sőt, nagyon jó, több helyszínt használ, és a történet egésze is nagyon epikus. A főkarakterek szerethetők, a Herceggel az élen, aki bizony olyan karakterfejlődést produkál a sztori folyama alatt, hogy az ember álla lehullik.

Amit sajnáltam, hogy a hangulat szinte az első perctől visszaváltozott a SOT világos témájává, eltűnt a metál, a darabolás, és a szinkronhang is a WWből – akit én megkedveltem – mikor pedig megláttam, hogy ezúttal főfegyverünk egy kés, azt hittem hagyom a játékot. De mégsem tettem, hiszen érdekel milyen véget ér a hősünk kalandja. Talán egy órával később, már nem is emlékeztem a problémáimra, hiszen annyira berántott az atmoszféra. Hiába volt látszatra világosabb, valójában, a sötétség nem oszlott szét: ott lappangott, és ahogy a Herceg szembesül tettei következményeivel, az felejthetetlen. Ennek hatására indul be a változás, de nem csak a lelkében, a testével, valami sokkal furcsább történik: itt jelenik meg a játék egy új eleme, a Sötét Herceg. Az önző, kegyetlen harcos, akit a WWben láthattunk, nem tűnhetett el nyom nélkül, és az ő manifesztációja lett az Idő homokja által fertőzött hősünk, aki néha felvette egy homokszörny alakját. A harci stílusa, és a mozgáskultúrája másabb volt, ezáltal víve több színt a játékba. Főleg a végén, ahol erős filozófiai irányvonalon indultunk el, és ez meglepő módon, jól állt a játéknak.

A másik új elem, egy korai QTE (quick time event) amely abból állt, hogy ha ellenfelük mögé lopakodtunk, egy a fickó keménységétől függően nehéz, vagy könnyű reflexjátékkal egyszerűen, és feltűnés nélkül megölhettük. Ez a speedkill nevet kapta alkotóitól. Ezáltal kapott a játék egy lopakodási lehetőséget, ami üdítő változás volt, akkor is, ha nem volt kötelező használni. Itt még nem kellett száz gombra figyelnünk, mindössze a támadást kellett megnyomnunk, ha villant a tőr.

A bossfightok viszont, igenis követelték a dolog használatát, hiszen csak így voltak lezárhatók. Ezzel nem is volt probléma, hiszen az esetek többségében, könnyű, és nagyon látványos speedkillek voltak. De nem mindig. Voltak kifejezetten frusztráló aspektusai is a játéknak.

Mindent összevetve, méltó, és nagyszerű lezárása volt a SOT trilógiának, főleg azt nézve, hogy a cím nem lett gyengébb: mindhárom nagyszerű volt.

A 2008-as próbálkozás

Prince of Persia (Prodigy)

A SOT trilógia lezárultával, az Ubisoft úgy érezte, ideje újítani a POP szériában. Ennek megfelelően, új történet, és új szereplők jöttek, más grafikus megjelenítés (cell shader, rajzfilm szerű grafika) és semelyiknek nem volt köze az Idő Homokjához. Ez rengeteg fannál kivágta a biztosítékot, és telesírták a párnáikat, vagy épp mellüket verve üvöltöttek az egyes netes fórumokon, lehordva a játékot, amelyet ki sem próbáltak. És hogy ez miért probléma?

Mert a 2008-as Prince játék még a maga hibáival együtt is kiváló volt. Tele volt jó ötletekkel, a karakterek szimpatikusak voltak, az ügyességi, és a harci részek éles elkülönítése pedig egész más érzést adott a kalandnak.

Mivel a homok már nem volt jelen – csak a sivatagban, de ott nagyon – így új módot kellett találniuk a játékos kisegítésére, ez lett bájos társnőnk, Elika, aki megmentett minket, ha nagyon meg akartunk volna halni. Ezért is sok kritika érte a játékot, hiszen így technikailag lehetetlen volt elpusztulni. De kérdezem én: ha a játékos 10 percenként beledöglik valamibe, leesik, megeszi a feketeség, lekardozza valami emeletes szörny, és töltheti vissza az állást, úgy jobb lett volna? Dehogy lett volna jobb. Persze, lehettek volna különböző módszerek, hogy ezt megmásítsák – limitált megmentések, stb – de biztos vagyok benne, hogy akkor meg azért háborgott volna a sok tejfelesszájú.

Lényeg a lényeg: élvezetes, nagyon jó játék volt a 08as POP, ám talán sosem lesz folytatása: hiába a jó kritikák, a bevétel nagyon kevés volt. És ez sajnos elvezette az Ubisoftot valamihez, amihez véleményem szerint nem kellett volna.

Piszkáljunk hozzá a SOT trilógiához

Forgotten Sands

Ha valami bevált, minek változtatni rajta alapon, az Ubisoft elkészítette ezt a részt, amelyet „ügyesen” beékeltek a SOT, és a WW közé. Az egyetlen baj az volt, hogy ezzel megkavarták a levest, és egyébként, az új rész közel sem volt olyan, mint amilyennek lennie kellett volna. Ezúttal már xp-t gyűjtöttünk, nomeg mindenféle golyókat – al’a Devil May Cry, God Of War – amiből fejlesztettük magunkat, meg ilyen hasonlóan fontos dolgok. De ez nekem valamiért, hiába a karakter, hiába a fejlettebb mechanika, a szebb grafika, és zene: ez nem POP.

De ne legyünk ilyen negatívak, hiszen a játék egyedül, mint Persia bukott meg a szememben: ha más, kardozós cím lenne, eszembe sem jutott volna semmi síralom. Az ötletek kiválóak benne, a víz manipulálása emlékezetes, és jól használt – meg sokszor. Nagyon sokszor… Túl sokszor.

A grafika szép, a hangok jók, és végtelen hordányi ellenfeleket lekardozni élvezetes – egy ideig. Az ugrálás, mászkálás sokkal kidolgozottabb – de miért is ne lenne, hiszen volt már itt Assassin’s Creed – róla majd egy másik blogban.

Nem a játék zavar. Az zavar, hogy miért. Miért kell inkább visszavánszorogni a régi jól bevált dolgokhoz, és beléjük rondítani, mint a jó, új ötleteket továbbvinni? Persze, tudom miért, de egy művészeti ágnak - mert ez igenis az - nem így kellene működnie.

Ennyi mondható el a Herceg gépes kalandjairól. Láthatjuk, hogy maguk a játékok magas minőséget képviselnek, játéktechnikai, és művészeti szempontból is, és ha egy régebbi darabhoz nyúlunk, tisztán láthatjuk, mi tette annyira naggyá, és népszerűvé a Herceget, legyen az bármelyik inkarnációja a karakternek. Egy emberi szerethető hős, akivel lehet azonosulni, olyan célok, amikért a játékos maga is küzdene, tonnányi jó ötlet, hogy miként tegyünk valamit izgalmassá. De valami ennél is több.

A POP számomra több mint csak egyszerű játéksorozat. Egy jelkép, egy emlék, egy nosztalgikus érzés, ami mindig mosolyt csal az arcomra. És amit bármikor elő tudok venni, hogy élvezzem a nagyszerűségét. Köszöntem a figyelmet. Következő megállónk az Assassin’s Creed sorozat lesz!