Rövid: A 218-as zóna

Afféle érdekességként hozok egy apró művet, amely egy kisebbségekkel, kisebbség érzésével foglalkozó sci-fi novellapályázatra íródott. Eredményt nem ért el, ami érthető annak fényében ,hogy kissé sablonos és gyors, de ha már megírtam, miért ne mutassam meg a saját olvasóimnak? Így hát itt és most olvashatjátok.
Jó szórakozást!

A 218-as zóna

2101. július 17 – a Nyári Vadászat kezdete

1.

Árny suhant végig a DX-1 kódnevű lakatlan bolygó néma őserdei felett. A fényt az egyik legmodernebb katonai sikló, a Skorpió takarta el ideiglenesen, ahogy a planéta déli – élhető - féltekéjén kijelölt műveleti terület felé tartott. Szállítmánya ezúttal különleges volt: egy különleges osztaggal tartott a cél felé.

A RESQ hadtest tagjai néma csendben ültek a csapatszállítóban. Ez volt az első találkozásuk, így egyikük sem sietett, hogy elkeseredetten keressen egy közös témát társaival Az út úgysem tart már sokáig, végül pedig elválasztják őket egymástól, hogy kis csapatokban kezdhessék meg a teljesítmény felméréssel összekapcsolt vadászatot. Egyelőre mind megelégedtek a hajtóművek monoton zörgésének hangjával.

Richard Morgan százados még az újabbnál is újabb tag volt, alig négy hónapja helyezték át ide a Szövetség főhadtestéből, ennek pedig több nyilvánvaló nyoma is volt. Arcán még fellelhetőek voltak az elveszettséget tükröző kifejezések, szemei pedig társait figyelték – fogalma sem volt, hogy ez nem szokás errefelé. A legfeltűnőbb azonban a nadrágja tisztasága volt: a Searo vállalat által nyomtatott vonalkód még sértetlen volt, legkevésbé sem kopott. Ezen jelek alapján mindenki tudta, ez a férfi még nem volt bevetésen a RESQ hadtest kötelékében.

A jeleket mindenki észlelte, de senkit nem érdekelte annyira az „újonc”, hogy beszédbe elegyedjenek vele. Senkit, kivéve a siklóban kiemelt helyen ülő Cassandra Acorn ezredest.

- Fel a fejjel Morgan százados – kezdte, kissé recés hangja olyannyira meglepően hangzott a teljes csend után, hogy többen összerezzentek tőle. – Törölje le azt a savanyú kifejezést a képéről. A vadászat hamar véget ér, addigra be is illeszkedik.

A férfi nem felelt, mindössze nézett maga elé pár pillanatig, mielőtt válaszra nyitotta a száját.

- Nem félek ettől, hölgyem – kezdte, hangja magabiztos volt, de mégsem tűnt hihetőnek a nő számára. – Mindössze nem szoktam még meg a helyzetet, ennyi az egész.

- Mikor volt az incidens? – kérdezte az ezredes barátságos hangon, habár pontosan tudta a választ, minden újonc aktáit elolvasta.

- Fél éve – vetette oda végül a férfi némi gondolkodás után. – Terrortámadás, öngyilkos merénylővel. Túl közel ért – magyarázta a százados végigsimítva lábain jobbjával. Bal karja csikorogva emelkedett fel, hogy megvakarhassa a fejét, de a mozdulat túl durva lett. Nem volt hasznos a finomságok szempontjából, hogy nem érzett semmit.

- Tehát testi. Végül is szerencsés ember maga százados, nem fáj a feje állandóan, mint Mondo közlegénynek - az említett némán fordult Morgan felé, így az megfigyelhette kissé deformált arcvonásait. – Az implantátumok kijavítják a legtöbb hibát a fejben, de cserébe felhevülnek. Eléggé fáj tőlük a fej, azt mondják a srácok.

- Igen – biccentett Morgan, kissé kezdett feloldódni. – A kibernetikus kutatások jóval előrébb járnak. A feleségem annak idején a Searonál dolgozott, hallottam ezt-azt – a férfi haloványan elmosolyodott, nem tudván mondja e ki ami eszébe jutott. – Szóval szerencsés fickó vagyok, a sérülés ellenére megtarthattam a családfám is – az ezredes, és még pár katona elmosolyodott ezen. Akármi történjék, a nap végén a férfi bizony férfi marad.

- Gondolom, az asszony örül neki – mondta az egyik közlegény, akinek mellapjára a Frosso név volt írva.

- Örült volna, ha nem hagy el – mondta Morgan, ismét némi hallgatás után. – Nem tetszett neki az ötlet, hogy egy RESQ felesége legyen. Mire kijöttem a kórházból, már nem volt a házunkban, a válási papírokat is csak azért hagyta ott, hogy tudjam, sosem látom többet.

- Csökkentett jogok? – kérdezte Mondo.

- Csökkentett jogok – bólintott Rick. – A kart kaptam érte. Ha a küldetésünk sikerrel jár, megtarthatom és megint teljes jogú polgár leszek. Legalább a lábak ajándékba voltak.

- Ismerős – helyeselt az ezredes. – Én is így lettem egyedülálló.

- Önnek mi az oka arra, hogy ide került, hölgyem? Nem látom a vonalkódját – bátorodott fel Rick talán okkal, hiszen a hangulat felengedett kissé.

- Azt nem is hiszem, hogy látni fogja valaha, katona – nevette el magát a nő. – Mellrákos voltam.

- Azzal is ide lehet jutni?

- Ha elég súlyos, igen. Az új cicikhez kaptam egy kísérleti nanobot injekciót is. Ha minden jól megy, nem tér tőle vissza a daganat. Egyelőre úgy érzem, működik. Csak viszket, mint a fene.

Az egész osztag felnevetett, Rick megkönnyebbülésére most már mind az öten úgy néztek ki már, mintha élnének.

- Ez a katona szívesen megvakarja önnek, bármikor bárhol – jelentette ki Frosso.

- Egyelőre boldogulok, közlegény.

- Szóljon, ha nem. Ha úgyis elhagyta a férje, kell valaki, aki karban tartja. Nekem csak a jobb lábam hiányzik, meg pár csigolyám. Elég férfi lennék hozzá.

- Tudja a határt, katona. Amúgy is, ha egy majom érintésére vágyom, az állatkertbe fogok menni.

A RESQ hadtest tagjai ismét felnevettek a visszavágáson, Frosso pedig némileg megszégyenülve elnémult. Rick mosolyogva nézett végig az arcokon: mind élők, mind személyiségek, különbözőek, emberiek, de ami a leglényegesebb, egészségesek. Mitől vagyunk mégis kevesebbek, mint a többi ember? Miért nem bánnak velünk egyenlően?

A negyedik világháborút követően, annak győzelmi feltételei miatt a tudomány iszonyatos fejlődésbe kezdett. Az azóta eltelt ötven évben az emberiség győzelmet győzelemre halmozott, de már nem háborúkban kerekedtek az ellenség fölé: az utolsó világégést követően létrejött a Szövetség, amely lehetetlenné tette a konfliktusokat, kitépve a legtöbb gyökerét: eltörölték az államhatárokat, a beszélt – és beszélhető – nyelvek számát pedig egyre redukálták. A vallásokat szintén elfojtották, a lázadó, veszélyes elemeket pedig bebörtönözték. Egyetlen évtized alatt eltűnt minden a Földről, ami oly rég megosztatta a népeit… ami oly rég, egyedivé tette őket.

Innentől az ember győzelmei a saját problémái fölött voltak. Az információ sosem áramlott szabadabban és gyorsabban, az addig halálosnak hitt betegségek sorra dőltek meg és tűntek el, újabbak pedig nem születtek. Az ember fejlődése újabb mérföldkövet fektetett le, amikor a tudósok rájöttek miként lehet addig lakhatatlan bolygókat atmoszférával és flórával felruházni: az első kísérletük a Mars volt, ami egyetlen év leforgása alatt felismerhetetlenné vált, óceánok és őserdők buja birodalma lett. A sikerre való tekintettel kódnevet kapott: az lett a DX-1, amelyre nem telepítettek élő, érző lényt. Legalábbis olyat nem, amit a törvény annak ismert el. A planéta a rasszók lakhelye lett.

A gúnynevüket a társadalomtól kapták, szerepük a fejlődésben letagadhatatlan volt: rajtuk kísérletezték ki az új eljárásokat, amiket aztán a katonák kaptak meg először, még a lakossági használat előtt. Akik megkapták a fejlesztéseket tesztelésre, új szervezetbe kerültek: ők voltak az úgynevezett Recreation Squadron tagjai, közhasználati nevükön a RESQ.

A fejlesztések mindig pénzbe kerültek, méghozzá sok pénzbe. Ha valakinek szüksége volt egy betegség ellenszerére, protézisre, vagy bármiféle gyógymódra, annak két módja létezett: vagy megvehette egy vagyonért, vagy beléphetett a RESQ-ba, egy–egy Nagy Vadászat előtt. Ha sikerrel teljesítették a küldetést – amely egyedgyűjtésből és szaporulat ellenőrzésből állt -, a protézis az övék marad.

Rick ugyanezért jött: a lábakat megkapta a seregtől a szolgálataiért, de a karja cseréjét, amit szintén a robbanás tépett le, már nem finanszírozták. Pénze nem volt, főleg miután a felesége elhagyta, így nem volt sok választása. A RESQ tagjait nem övezte hatalmas tisztelet, de a nyomorékokat egyenesen megvetette a társadalom. Ahol mindenki olyannyira lehet tökéletes, amennyire csak bírja finanszírozni, valaki hamar a társadalom talpa alá kerülhetett, aki nem volt legalább alapszinten egészséges.

Morgan ezt mindig kegyetlen felfogásnak tartotta, de tudta, hogy nem változtathat rajta. Ezért nem választhatják az emberek a lassú, de biztonságosabb gyógyulást… Ezért kell az olyanoknak, mint Mondo folyamatos fejfájást elviselnie. A férfi arcvonásai elárulták, hogy egykor súlyos mértékben értelmi fogyatékos volt. Volt. A koponyába épített, agyhoz kapcsolt implantátumok helyreállították a károkat, de ez sem jött ár nélkül. Ebben a világban semmi nem jött úgy.

- Két perc a landolásig – hallatszott egy gépies tónus a plafonra szerelt hangszórókból. – Sisakokat fel!

Morgan gondolkodás nélkül nyúlt az övéért, miközben megvizsgálta azt: meglepően jó védelemnek tűnt, hermetikusan zárt és a testpáncéljuk létfenntartó rendszereivel is kapcsolódott. Ezeket a vérteket űrbeli harcra tervezték, bár sosem használták ki ebbéli funkcióikat.

- Odalenn együtt maradunk – szólt hirtelen Cassandra. – Nem az lenne az instrukció, de már sok embert vesztettem itt. Figyeljetek mindenre, a sisakok érzékelői segítenek, de nem mindenben. A rasszók ismerik a területet, mi nem. Ha csak egyet is el tudunk kapni, már az is elég a fejeseknek. Legyetek óvatosak – zárta sorait a nő, majd felvette a sisakját és zárta a nyílásokat.

Rick követte a példáját, mire pedig érezte a vérezet által megszűrt levegőt a tüdejébe áramlani, az előbbi hang szólalt meg ismét.

- A felszíni levegő mérgező. Semmi esetben nem vehetik le a sisakot.

- A bolygót terraformálták, hogy lehetne mérgező?

- A rasszóknak nem az. Maguknak igen – úgy tűnt ezzel vége az eligazításának, a sikló nagyon zökkenve megállapodott, a rámpa pedig leereszkedett, a dzsungelre nézve. A RESQ tagjai szinte egy emberként álltak fel, elindulva az odakinn tomboló viharba, ami állhatatosan áztatta a vastag törzsű fákat.

2.

Alig tizenöt perce tartott a bevetés, de Morgan máris hálás volt a sisakjáért: nem csak az esőtől védte, de a látást is elősegítette. Mivel teljesen zárt volt egy belső monitorra hagyatkozott, aminek képét egy hő és szonár érzékelő adatai alapján alkottak. Legalábbis neki ezt mondták. Ameddig ilyen jól működött, nem kérdőjelezte meg a mögötte álló technológiát.

A begyűjtendő elemekkel még nem találkoztak, bár ezt érthetőének találta, ennél vadabb helyen még sosem járt életében, így kizártnak tartotta, hogy bárki, vagy bármi megvethetné itt a lábát. A Földön már nem is lehetett ilyet találni, a szabályozások átformáltak mindent, ami veszélyt jelenthetett volna az emberekre, hiszen a rohamos túlnépesedés miatt minden élhető területre szükség lett. Az erdők, mezők hegyek váltak puszta dísszé, minden gépies és mesterkélt volt odaát. De itt nem… ez őszintébb hely volt, talán ezért is tetszett meg Ricknek – még ha nem is ébredt rá.

Szakadt az eső, lábai recsegtek, karja pedig nyikorgott. A homok sárrá ázva csúszkált a talpai alatt, az aljnövényzetben gyíkok, kígyók húzták meg magukat, elrejtőzve a szokatlan jövevények elől. Igen… itt nem volt képmutatás. A természet még természet, az ember a vendég, az erdő pedig el sem utasítja, de be sem fogadja. De legalább az ember tudja ezt. Egy ilyen helyen, legalább tudja, mi leshet rá az árnyak közül.

A Földön sosem érezte így, ez pedig elkeserítette. Szegény, vidéki családban nőtt fel, értékeit pedig az apjától kapta – megtanulta a tisztességet, a becsületet, de amikor a városba jutott, rájött, már szinte nem talál hasznot ezeknek. Az világ napról napra vetette ki magából, így egy egyszerűbb élet után nézett: katona lett, hogy védelmezze az emberiséget. Hiába honolt béke ugyanis a világon, a bűnözés nem tűnt el, ahogy a terrorizmus sem. Valamiféle csoport mindig útját állta az idillek, így mindig volt miért küzdenie. Volt kiért is, hiszen nem minden ember volt romlott.

Az élete csak akkor vett komolyabb fordulatot, amikor egy rutin küldetés katasztrófába torkollott. Azt sem tudta miféle csoport küldte a nőt, aki a gyomrába épített, implantátumnak álcázott pokolgéppel merényletet akart elkövetni, a minisztérium egy tagja ellen, de az arcán látott valamit, ahogy felé rohant. A célt, az elhivatottságot. Önfeláldozást. Olyannyira elborította a nő kisugárzása, hogy nem lőtt, amikor alkalma lett volna. Mire felébredt a kórházban a nagy villanás után, a teste egy kis része összeégett, ám hiányzott mindkét lába és bal karja is. Igazán választása sem volt, csak a papírokat írhatta alá, amik áthelyezték a RESQba. Azóta sokat gondolkozott az életén. Ezt érdemelte azért, aki lenni próbált? Vele volt a baj, vagy a társadalommal?

- Ez egy privát csatorna – szólalt meg hirtelen az ezredes hangja a sisakban. – Ezt fogjuk használni a kommunikációra, odakinn nem hallani semmit.

- Nem is tudtam, hogy ennyire akar engem, Ezredes – hangzott fel Frosso is szinte azonnal. – Így külön vonni a többiektől…

- A csatorna mind a hatunkhoz nyitva van, te paraszt – morogta Vilna, egy fiatal nő, akinek valószínűleg ugyanaz a betegsége lehetett rég, mint Mondonak.

- Én csak vicceltem – vetette oda Frosso, bár hangja kicsit se erről árulkodott. – Különben is, egy debó tudja hol a helye…

- Kuss legyen. Mind egyenlők vagyunk – szólalt meg Jacob, akinek születésétől fogva vak szemei helyettesítették egy mechanikus optikai protézissel. Rick még a csapatszállítón figyelte meg ezt, a férfi szemei teljesen fehérek voltak, eltekintve egy-egy vörösessárga ponttól.

Morgan örült, hogy valaki helyre tette Frossot a szóhasználata miatt, mert ha nem így lett volna, alighanem ő teszi meg. A „debó” szót a köznyelv az olyanokra használta, mint Vilna és Mondo, ezzel továbbra is megkülönböztetve őket. A százados ennek semmi értelmét nem látta, hiszen az implantokkal immár ugyanolyan szellemi képességeik lettek, mint bárki másnak. Ennek ellenére úgy tűnt az emberi természet nem változik, bármi történjen.

Hirtelen mozogni látta a bokrokat, kezében pedig akaratlanul is felemelkedett a karabély. Balja megkereste a váltót az oldalán, majd bénító lövésre kapcsolta. Ez a funkció rengeteg életet mentett már, mióta bekerült a hadsereg eszköztárába: a szabványos RK-220-as rohampuskára szerelték fel, hogy átváltva az ne az 5 milliméteres golyót lője ki, hanem egy gondosan behangolt elektromos impulzust, ami megbénítja az ellenséget, egyetlen találattal harcképtelenné téve.

Hasznos lesz azért is, mert a fogságba ejtendő rasszó példányokat élve kell elkapni. Morgan sokat gondolkozott ezen és akármerről nézte, nem tartotta helyesnek a Nagy Vadászatot. Mindössze huszonhét éve tartó életében még sosem látott rasszót, de azt tudta, hogy élőlények – a törvény csak ennyit ruházott rájuk osztályrészül. Undorító volt, ahogy ezt a témát kezelte a vezetés, a média közvetíttette a REQ osztagok kameraképeit, lehetett szavazni a végkimenetelre, arra hogy kinek melyik katona szimpatikusabb. Tömegek nézték végig, ahogy valaki lelő egy amorf, torz hő képet, ami egy élőlényt jelképez és a kutatások szerint élvezték is. Rick néha viszolygott a saját fajától, ő maga pedig sosem nézte szánt szándékkal az ilyesmit.

Az egész olyan hirtelen történt: az előbbi mozgásból egy mosottas alak bontakozott ki, az eső nyilván lehűtötte a külsejét, ugyanis alig mutatkozott meg a kamerák képein. Azonban volt valami ott, ahol a keze sejlett fel: egy ismerős forma. Szinte egy pillanat alatt felismerte az RK-220-as kontúrjait.

- Ellenség… - kiáltotta, ám tovább nem jutott, amit utoljára látott egy emberszerű alak volt, mielőtt a torkolattűz elvakította. A következő pillanatban óriási ütést érzett a fején, majd valami beszakította a sisakját. A hirtelen fájdalomtól és sokktól hanyatt esett, fejfedője arcrésze füstölt a bele csapódó golyó nyomán.

Cassandra azonnal tűzparancsot adott, majd leszedte a támadót: karabélya csövéből kékeslila villámgömb tört elő, a célpont pedig némán elterült, hevesen megrángva. Az osztag szintén készenlétbe állt, amikor az erdőből újabb ellenségek kerültek elő. Mondon, az ezredesen, és az egyik rasszón kívül senki nem használt kábító sugarakat, de megmutatkozott a kiképzésük közötti különbség: két rasszó holtan esett össze, míg a REQ tagjai között nem történt komolyabb sérülés.

Rick nehézkesen ült fel és heves szédülés közepette próbálta meg megtalálni a fegyverét a sárban. Arcát a szél cirógatta az ökölnyi lyuk miatt ami a sisakján tátongott és két perc múlva, amikor megtalálta a karabély, ráébredt valamire. Az ütéstől eltekintve, teljesen jól van. A levegő nem ártott neki.

Nem tudta hová tenni a furcsa eseményt, egészen addig, amíg hangokat nem hallott az ellenségtől. Beszéltek egymáshoz, a kábítós parancsokat osztott, ő pedig értette mindet. Ezek a rasszók… egész emberien viselkedtek.

Rettenetes gyanúja támadt, ahogy egy fa mögé hemperedett hogy kikerüljön a tűzvonalból. Minden mindegy alapon eloldotta a hasznavehetetlenné vált sisakot páncélzatától, majd a sárba hajította. Szabad szemei elé olyan látvány tárult a puskák torkolattüzének villanásainál, amit először agya nem akart befogadni. Amikor mégis, ösztönszerűen felállt és magasra emelt kezekkel a két küzdő fél közé sétált.

- Mindenki álljon meg! – üvöltötte torkaszakadtából. – Ezek emberek! Emberek mint mi!

Társai nem hallották meg, de a „rasszók” igen. Arcukon meglepett kifejezéssel, de bebújtak a fedezékeikbe, nem tüzeltek tovább. A REQ osztag a kamerás képalkotás miatt azt sem tudta ki áll előttük, de Rick szerencséjére az ezredes pontosan figyelte minden embere pozícióját. Kézmozdulatokkal jelezte, hogy jöjjön vissza hozzájuk, ám a férfi nem tette. Igyekezett a fejére mutatni, hogy társai lássák, a hő kép sokkal intenzívebb ott, a sisak takarása nélkül.

Cassandra nem cselekedett azonnal, jó tíz percébe telt, mire döntésre jutott, de végül levette a sisakját, hagyva hogy a hideg esővíz eláztassa rövidre nyírt haját. Ismét percek teltek el, nagy lélegzetekkel, míg végül az ezredes szólásra nyitotta a száját, ahogy a REQ osztag többi tagja is megvált fejfedőiktől.

- Bassza meg. A rohadt életbe.

Az addig ellenségek eddig maradtak tétlenek, lassan előmásztak a fedezékeikből, így a katonák jobban megfigyelhették őket. Nyilván rég vártak, hisz teljesen eláztak, fegyvereik kopottak voltak, ruházatuk szakadozott és egyszerű. Teljesen emberiek voltak, egyedül bőrszínük volt szokatlan: Rick még sosem látott senkit, akinek ne a fehér valamiféle árnyalata lett volna az alapszíne. Ezek az emberek inkább barnásak voltak, így szokatlannak tűntek szeme számára.

- Ember, mi? – lépett elő egy nő, Morgan pedig megállapította, hogy ő volt, aki kábítót használt. Hallhatóan törte a nyelvet, de érthetően beszélt. – Ez a szót nagyon rég hallottam már – egy pillanatig gondolkodott, majd embereire nézett, és utasította őket – Fegyvert le.

- Maguk… - kezdte óvatosan Cassandra, ám a nő hatalmasat bólintva félbeszakította mondandóját.

- A Földön úgy neveznek minket, rasszók. Isten hozta magukat a 218-as zónában.

3.

A REQ tagjai meglepetten lépdeltek a rasszók által 218-as zóna névre keresztelt településen. A tájat szakadt sátrak és sárból tapasztott falú, nyomorult kis házak uralták, amikben és között rengeteg ember tartózkodott. Rick még mindig nem volt képes ezen túltenni magát: a történelemkönyvek emberszerűként írták le a rasszókat, de ez nyilvánvalóan hazugság volt. Bár amennyi dezinformáció lepleződött le csak az utóbbi egyetlen órában, immár semmit nem igazán hitt el, amit tanítottak neki.

Az emberek leírhatatlan körülmények között éltek itt, koszosak voltak, a településen általános bűz uralkodott, de látszott, hogy megpróbálják fenntartani a minimális életkörülményeket. Csak a feltételek nem épp adottak.

Vezetőjük egy Spia nevű nő volt, egy sokszerepű személy: Rick számára úgy tűnt, ő irányítja a települést, de ő volt a támadó csapat vezetője is, az emberek pedig felnéztek rá. Karizmatikus személy volt, ezt még a jövevények is látták.

- El akarom látni az emberem – szólalt meg hirtelen az ezredes, Morgan pedig ráébredt, hogy róla van szó. Arca erősen vérzett, az összetörő sisak felsebezte, a folyadék pedig lecsorogva vörösre festette a páncélzatát is. Eddig fel sem tűnt neki.

- Valahogy megoldjuk. Nincs sok tiszta dolgunk, de remélhetőleg találunk valamit.

- Köszönöm… és sajnálom az embereit.

- Én is. De Ami történt megtörtént. Legalább valaki elég tökös volt hogy megnézzen minket. Mi is eléggé meglepődtünk.

- Miért?

- Azt hittük maguk robotok vagy micsodák. Az előző katonák sosem beszéltek, vagy gondolkodtak. Mindig csak öltek minket.

- Ők is emberek voltak – jelentette ki Cassandra. – Odalenn a Földön nekünk azt tanítják, hogy maguk nem is emberek… sosem mutatnak igazi képet. A sisakjaink is eltorzítják, amit látunk.

- Értem. Ezt azért nem érdemelnénk. Akármi történt.

- Mégis mi történt? – kérdezte Rick, letörölve némi vért az arcáról. Értelmetlenül, hiszen a sebe azonnal pótolta a hiányt. Az ezredes leültette egy rozsdás hordóra, majd páncéljának egy részét eltávolítva letépett egy jókora darabot az alatti ruhából. Ez lett a kötszer.

- Ezt nem tanították maguknak odalenn? – kérdezte Spia, cinikusságát nem lehetett nem észrevenni.

- Sok mindent tanítottak, de már hajlamos vagyok kételkedni.

- Az öregek azt mondják, a harmadik világháború után kezdődött az egész. Akkoriban még más neveken ismertek minket… cigányok, négerek, effélék. A háborúban népirtás volt, ezt pedig mindenki tudta. Az addig elszeparált kisebbségek összefogtak és jóvátételt követeltek a győztes hatalomtól. Nem kaptuk meg, hiszen a békeszerződés szerint nem lehetett felelősségre vonni őket a háborús bűnökért – Spia kissé elnémult, mintha átgondolná, emésztené saját szavait. – Zavargások törtek ki a világ minden táján. Úgy gondoltuk itt az ideje, hogy mindenért visszavágjunk, ami sérelmet az évek során elszenvedtünk, kiívjuk az egyenlőségünk.

Lettek támogatók, lettek ellenségek, kitört a negyedik világháború. A vének se büszkék arra, ami történt, ködös is az egész, de a lényeg, hogy egy általunk fejlesztett fegyver instabillá válása miatt elpusztult egy közepes méretű ország teljes lakossága, a mieinkkel együtt. Az ellenséges erők ezt használták, hogy még jobban felszítsák a tüzet ellenünk, és sikerült nekik. Eltapostak minket, és jött a törvény. Mindenkit, gyereket, nőt, katonát, mindenkit megfosztottak a jogaitól és kimondták, hogy többé nem minősülünk embernek. Pár évvel később deportáltak minket ide. Évente visszajönnek, megölnek, akit érnek, párat meg elvisznek. Néha egy-kettőt visszahoznak, de úgy tűnik ők jártak rosszabbul. Üresek… halottak belül.

- Ezért fejlődik olyan gyorsan a tudományunk – morogta Rick. – Tesztalanyok, akiken bármi törvényesen elvégezhető… - a katonának erős gyomra volt, most mégis émelyegni kezdett.

- Biztosan – biccentett Spia. – Mi erről nem tudunk. Nekünk nem jelentett sokat.

- De mégis harcoltok – mondta Cassandra, és jó erősen meghúzta a kötést harcosa fején.

- Nem tehetek mást. Vezetnem kell őket. Valahogy túl kell élnünk.

Hirtelen mély, búgó hang hasított a levegőbe, épp eléggé sértő a fülnek ahhoz, hogy mindenki észrevegye. Jó egy percen át szólt, amikor valaki beszélni kezdett, hangja az égből jött, mintha isteni szónoklat lenne.

- 1299-es REQ osztag! A küldetésük sikertelen! Azonnal induljanak el a kijelölt menekülési pontra. A begyűjtést a hadsereg tagjai fogják végezni.

Amilyen hirtelen jött, oly váratlanul hallgatott el az égi ember, egyedül hagyva az osztagot és Spiát az esőben.

- A fenébe! – vakkantott Frosso. – Elbuktuk az ingyen fejlesztéseket!

- Te ennyire ostoba vagy? – kérdezte Jacob. – Amit itt láttunk, azután nem hagynak minket életben.

- Dehogynem… csak gyorsan eltűnünk innen és megvárjuk a kimentést. Nem fogják tudni mi történt.

- Menjen csak – mondta Cassandra. – Menjen mindenki, aki akar. Én maradok. Épp elég ideig voltam vak szolgája ezeknek az állatoknak.

- Egyetértek – bólintott Rick. – Inkább itt maradok segíteni a rasszóknak… bocsánat – nézett Spiára.

- Ugyan. Legalább a szándéka jó. De így mind meghalunk.

- Szerintem alapvetően ezért a REQ osztagok jönnek. Egymásnak eresztik a két nemkívánatos csoportot, akiknek nincs helye a tökéletes társadalomban… - fejtegette Mondo. – Persze, hogy maradok. Miféle élet az ami odalenn van…

Vilna és Jacob is egyetértett, végül pedig Frosso is maradt. Nem mert egyedül nekivágni a dzsungelnek.

4.

Az osztag gyorsan megszervezte a település védelmét, de Cassandra mindenkinek parancsba adta, hogy csak kábító lövedékkel támadjanak: el akarta kerülni a felesleges vérontást, nem tudta az igazi katonák mennyit tudnak erről az egészről. Talán csak annyit, mint ők.

Ezután kettes csoportokba oszlottak és mindhárom csoport kapott pár egységnyi fegyverest maga mellé. A rasszók kevés győzelmet arattak az évek során, de sikerült jó pár fegyvert megkaparintaniuk. Szerencsére mindegyikbe be volt építve a váltó.

Minden csapat elrejtőzött és úgy várták a támadókat. Rick az ezredes mellett térdelt a sárban, amikor a nő hirtelen odafordult hozzá.

- Köszönöm, hogy támogatott, katona…

- Hívjon Ricknek ezredes… lehet, hogy mindjárt meghalunk, ki törődik a formaságokkal. Egyébként, én köszönöm, hogy kimondta a maradását. Nekem anélkül lehet nem lett volna bátorságom.

- De igen. Kiállt két tüzelő fél közé hogy megmentse mindkettőt. Elég bártor ember maga. A felesége nem tudta mit veszít. Hogy hívták?

- Mona. És de, valószínűleg pontosan tudta…

- Milyen furcsa… az én kedvesemet is így hívták – mondta a nő, majd elmosolyodott.

Rick viszonozta a gesztust, miközben azon szórakozott, hogy Frosso talán nem is jött rá mennyire rossz ajtón kopogtatott.

Alig két perc múlva kék villanás és egy bénító sugár hangja jelezte a támadás kezdetét. A katonák nyilván nem számítottak ellenállásra, így váratlanul érte őket a fogadtatás: hullottak, mint a legyek Vlna és Mondo lövéseinek nyomán.

Pár érkezett Cassandra és Rick pozíciója felől is, így a férfi és a nő céloztak fegyvereikkel, majd leterítették a célpontokat. Eddig minden jól ment, nem szenvedtek veszteségeket, de fogalmuk sem volt, mekkora létszámú támadócsapattal állnak szemben.

A csata végül több mint egy órán keresztül tartott és nem maradt veszteségmentes: igaz a REQ osztag tagjai csak könnyebb sérüléseket szenvedtek – Frosso kivételével, aki eltűnt – viszont a rasszók közül lelőttek párat. Volt, akit kábító lövedék, volt, akit golyó ért. Fáradtságos harc volt, de Rick már nem érezte annyira kiáltástalannak mint a kezdetén. Szállingóztak még katonák, de semmi olyasmi, amit ne tudnának kezelni. Látta a harc végét… épp ezért érte váratlanul, ahogy Cassandra holtan terült el mellette, tarkójában egy jókora, karabély ütötte lyukkal. A vére szétfröccsent a harcosok között, erős demoralizáló hatást kiváltva.

Morgan hitetlenkedve nézte a testet, majd tekintetével meg akarta találni a tettest, ám nem látott ellenséges katonát. Mindössze Frossot, aki már őt is becélozta fegyverével. Ösztönszerűen cselekedett: azonnal átváltotta karabélyát tüzelésre, majd a teljes tárját kiszórta áruló bajtársára, azonban csak a fegyverét találta el.

Futni kezdett felé, még mielőtt elmenekülhetne, majd robotikus öklével keményen állba vágta. A férfi elterült a sárban.

- Mi a fenét művelsz?! – üvöltött rá, nem tudta tartóztatni a haragját.

- Ti mit műveltek?! Ostobák! Szembe megyünk az egész Földdel? Miért?! Ezért a pár koszosért?

- Ezek is emberek! Ugyanolyanok mint te vagy én!

- Ugyan már! Ők csak utánpótlás… értéktelenek! Nem jól jártunk? Nem megérte, hogy a vezetők voltak olyan bölcsek hogy ezt tegyék? Hol lennél most, Morgan? Hol lennél a végtagok nélkül? Egy ágyban szarnál magad alá, ott lennél! Annyit se érnél mint most!

Rick nem vitatkozott tovább, mindössze ismét megütötte fémkarjával Frossot, aki nem szólt többet. Túlélte, vagy meghalt… ezen a ponton nem érkelte Ricket. Úgysem lett volna képes jobb belátásra téríteni és úgyis meg akarta ölni mindőjüket, hogy visszaférkőzzön a hadsereg kegyeibe. Nem ez volt a legjobb módszer, vagy lezárás, de ez volt az amit meg tudott tenni.

Morgan csak állt és nézte mechanikus tagjait, miközben a csata hangjai elhaltak. Nem. Frossonak nem volt igaza. Hiába áll most és hiába képes saját akarata szerint mozogni, ez akkor sem érte meg. Legkevésbé sem.

*

Mire az eső elállt, a csata is véget ért. Cassandra Acorn ezredest eltemették, ahogy a harc többi áldozatát is. Voltak, akik nem élték túl az éjszakát, de többen, akik igen. Most csak ez számított.

- Most mit csinálunk? – kérdezte Mondo. – Most aztán tényleg árulók vagyunk.

- Itt maradhattok – ajánlotta Spia. – Az eseménynek után nem hiszem, hogy bárkinek lenne ellenvetése.

- Nem - felelte végül Rick némi gondolkodás után. Több oldalról is megvizsgált mindent, de ugyanarra jutott minden szögből: a régi életéhez nem tudna visszatérni, de itt sem maradhat azok után, amiket látott. – Nem maradunk itt. Senki nem marad itt. Épp elég zajlott ez a mocskos játék. Ideje hogy véget vessünk neki. Megkeressük a katonák hajóját és annyi embert viszünk vissza a Földre, ahányat tudunk. Próbáljanak meg úgy a képünkbe hazudni, hogy nálunk a bizonyíték.

- Nekimennél a saját rendszerednek értünk? Nem is ismersz minket – mondta Spia.

- Nem is kell. Látom amit látok. Az emberek mindig azok maradnak, mondjon bármit a törvény. Nem engedhetem, hogy olyasmiért bűnhődjön a néped, amit el sem követett. Könnyű lenne egy egész csoportnyi embert pár alapján elítélni, de mégsem tehetjük. Csak egy faj van… az emberi faj. Nem engedhetjük, hogy a külsőségek szétszedjenek minket. Velem vagytok?

- Mást úgysem tehetünk, ez pedig egész jól hangzik – hümmögte Jacob, társai pedig egyetértettek vele.

- Akkor menjünk! Még sok teendő vár ránk.

A REQ tagjai elindultak a dzsungelbe. Továbbra sem tudták, merre tartanak, de Rick Morgant megnyugvással töltötte el a tény, hogy legalább az irány helyes.

Vége