Rövid: Otthon

Rövid történettel szeretnék kedveskedni minden olvasómnak! Ez az novella még régebben született, a FIT csoport egyik belsős írásgyakorlatára. Valamiért az én szívemhez közel áll, így kissé felújítottam, javítgattam, most pedig megosztom veletek. A véleményeket továbbra is szívesen látom!

Jó olvasást!

Otthon

Jéghideg széllöket vert végig a néma, halálra fagyott fatörzsek erdején, megremegtetve a sötétbarna ágakat. A táj ugyanolyan őrjítő csendben fortyogott, mint mindig, mióta beállt a tél, elérkezett a Fagy birodalma. Ez a jeges pusztaság mára az otthonává vált minden lénynek, ami képes volt túlélni rendkívül alacsony hőmérsékletét. A fák között magának utat törő magányos alak egy volt ezek közül: fajának talán utolsó tagja.

A dombok fehérsége szembántóan szikrázott a vándor szemei előtt, ahogy lassú, gépies léptekkel haladt előre, a hótakaró miatt láthatatlan célja felé. Az ég és a föld ugyanazt az árnyalatot viselték, így a horizont eltűnt, a férfi pedig csak az ösztöneire és irányérzékére hagyatkozva tudhatta merre is megy.

Már szinte nem is emlékezett mikor látta utoljára a napot, vagy az égbolt kékségét a felhők felett, ugyanis azok már teljesen eluralták a fenti királyságot. Idelenn csak a fehér és szürke dívott, esetleg a vörös, ami éjszakánként lopakodott be, hogy eszébe juttassa az elveszett melegséget, életet, ami mára halványuló emlék volt csupán.

Csak a fák sötét kérge által szolgáltatott kontraszt miatt vette észre, hogy ismét szállingózni kezdett a hó. Bosszúsan vonta fel deres szemöldökét, majd beletúrt fagyos hajába, amely fekete színe alig látszott a rátelepedő zimankó miatt. Szakálla már őszült, de ezt is csak megérzésből tudta: lehelete szinte azonnal ráfagyott, így állandó fehéres színben játszott.

A hó sosem jelentett jót, egész lényében beleborzongott. Eljönnek. Ismét eljönnek értem - gondolta, majd a szívében bujkáló félelmet legyűrendő, remegő jobbját a hátán keresztülvetett pallos markolatára fonta.

Igazán nem kellett volna meglepődnie. Már talán egy teljes napja nem látta őket, és bármennyire is gyűlölte a Fagyot, valamiért mégis örömet okozott neki, hogy az órákra, amíg megküzd az avatárjaival, nincs egyedül. Rég nem találkozott senkivel, legalábbis senkivel, aki élt volna. Az út szélén mindig álltak, vagy feküdtek jégbe fagyott holttestek, tökéletesen megőrizve az utókornak, ha lesz bárki, aki tanulmányozza őket. Ebben kételkedett, hiszen amennyire tudta, ő az utolsó. Az egyetlen ember, aki megmaradt.

A háta mögötti buckák megmozdultak, ő pedig fáradtan emelte át a válla felett a pallost, egy darabig vizsgálgatva annak rovátkolt, megrövidített pengéjét. Így találta a fegyvert, tompán és törötten, de mégis magával vitte. Azok ellen, akik megmaradtak, ez is elég, ha nem is örökké.

A szél erősödött, ahogy egyre több domb emelkedett körülötte, más formát öltve, mint azelőtt. A felesleg leomlott róluk, elvékonyodtak, ismerősek lettek a férfi számára. Megacélozta a szívét, majd még keményebben markolta a kardját.

A hozzá legközelebb álló alak mozdult először: immár emberi sziluett volt, ami legkevésbé sem sietős léptekkel indult el felé. A férfi úgy döntött megelőzi, odalépett, majd egyetlen erős csapással kettémetszette a havat ott, ahol az alak nyaka formálódott. A fej elrepült, felfedve a hó oltalmába zárt emberi koponyát.

Ezért gyűlölte leginkább a Fagyot. Bár időről időre megtámadta, megpróbálta kioltani az életét, de mindez nem érdekelte, hiszen tudta, csak a saját ösztöneink engedelmeskedik, hasonlóan egy egyszerű vadállathoz. Az viszont, hogy a katonáit emberi formába önti, valamint az elesettek csontjaival tölti meg mélyen elborzasztotta. A holtak már nem érzik – nyugtatta magát, miközben ismét támadott, azonban képtelen volt elhessegetni a fejében motoszkáló legfájóbb gondolatot: talán ők is köztük vannak?

Dühösen üvöltve sújtott le újra, ezúttal derékban kettéhasítva a gólemet. Eközben a többi is felöltötte az elbukott emberi faj álcáit, az elesettek maradványai mostanra arctalan hóbábúk voltak, egy, a számára érthetetlen erő játékszerei, ez pedig felkorbácsolta a dühét. Vad üvöltése, amivel az őt körülállók közé ugrott végigvert az eddig csendbe burkolózó tájon, majd visszhangja elveszett a fákon túli lakóházak jégbe roppant romjai között.

A penge sebesen járt a hófehér alakok között, megcsonkítva, tönkretéve azokat, miközben a férfi mély, torokhangú morgással préselte ki magából az eddig összegyűjtött erőtartalékait. Fekete sörénye lassan felolvadt a testéből sugárzó melegségtől, teste pedig izzadni kezdett vaskos ruhái és barna állatszőrből és bőrből álló köpenye alatt.

A süvítő hó szinte perzselte az arcát és kezeit, azonban tudta, hogy nem állhat meg, amíg egyetlen katona is marad körülötte: bár nem úgy keltek harcra vele, ahogy az egy ember tette volna, ettől még roppant veszélyesek voltak, ahogy idegtépő lassúsággal közeledtek hozzá. Régebben azt hitte, talán jó szándékúak, de aztán látta, hogyan veszejtenek el másokat. Azóta tudta, nem szabad hagynia, hogy bármelyik hozzáérjen.

Még kettőt vágott le játszi könnyedséggel, miközben nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a Fagy csak játszik vele. Megölhetné álmában, amikor védtelen, ráereszthetne annyi bábút, ahánnyal nem bír el, de egyik sem történt meg. A harc mindig megterheli, de mindig túléli… mi a célja ennek az entitásnak? Mit akar tőle? Miért kínozza?

- A világ nem volt elég? - üvöltött fel hirtelen, leeresztve a kardját. Az ellenség nem állt meg, csak gépek módjára masíroztak felé, karjaikat felemelve. - Mit akarsz még?!

"Ne küzdj tovább, ember. Eleget harcoltál" - érkezett a válasz, de nem tudta megállapítani, hogy az ellenségtől, vagy a saját tudatalattijából hallotta a nyugodt, barátságos hangot. A katonáknak mindenesetre nem volt szájuk.

A vándor előrelendült, majd kettévágta azt a gólemet, amelyik felől a szavakat sejtette. Egy félfordulat után a mellette állót is elintézte, azonban haragja vörös ködén át nem látta meg a bal felől közelítőt. A hófehér kéz megérintette felkarját, a ruhája azonnal elporlott, bicepszén pedig kemény jéggé dermedt a bőr. Fájdalmasan hördült fel, majd elvetődött a hóban, igyekezve elkúszni a támadójától. Úgy tűnt szerencséje van: az érintés túl rövid volt ahhoz, hogy teljesen megfagyassza, csak a felszín sérült.

Feltápászkodott hát, azonban a bőre, annak hideg merevsége miatt azonnal elrepedt, vörösre színezve a havat körülötte. Őszinte meglepettséggel figyelte a vérét, ahogy belemar az egyhangú a fehérségbe. Annyira rég látta, hogy el is felejtette milyen lehet a színe, az állaga. Ebben a világban az ember nem vérzett többé, a cseppek néha az ereikben fagytak kővé.

Még élek – gondolta, miközben újabb bábút hasított ketté fegyverével. Még nincs vége.

Körülnézve felfedezte a házak romjait és ráébredt, mennyire közel jár. Érezhető sietséggel vágta le az utolsót az alakok közül, majd elindult az egyre ismerősebbé váló városrészlet felé. A jégbe fagyott fák, oszlopok, épületek kontúrjai elárulták hol jár. Az ő környéke. Az ő utcája… habár nagyon megváltozott. Újult erővel indult tovább, azzal sem törődve, hogy messzebb, a fák között további alakok emelkednek ki a hóból.

Régóta úton volt: a kötelesség még azelőtt szólította el otthonról, hogy az ég leszakadt volna, a világ elfagyása pedig egy messzi ponton érte el. Még csak azt sem tudta, miért állt be ez a tél, hiszen az első pusztító hóesés június közepén érte el a földet. Országok háborúztak egymással, igazságtalanság, vérontás telítette a messzi kontinenseket, de az események nem értek idáig.

Néha gondolkozott az okon: vajon a háború műve, vagy afféle ítélet érte? Az emberiség hozta magára, vagy egy felsőbb hatalom elégelte meg a túlkapásaikat? Akárhogy is legyen, mire visszaindult ide, rengetegen haltak meg, otthonaikba fagyva, vagy az utcán halálra dermedve.

Egyedül tette meg a hatalmas távot hazáig, egyetlen társa a félúton talált pallos volt. Arról is sokat álmodozott: honnan származhat egy ilyen fegyver, mi lehet a története? Vajon dísz volt valami gazdag ficsúr házába, vagy valódi harceszköz valakinek, aki a múlt után sóvárgott? Éjjel a tűz mellett ülve meséket alkotott a kardról, az emberiségről, a háborúról, amiket a hóba vésett pengéje hegyével. Persze másnapra semmi nem maradt meg belőlük, mint a lábnyomok, hamar elhalványultak és eltűntek.

Erről a pillanatról is álmodozott, de most ahogy itt állt az alacsony, apró ház előtt, ami egykor a sajátja volt, mégsem vágyott belépni. Az ajtó zárva volt, az ablakok sötétek. Félt. Rettegett attól, ami odabenn várja, de hamar megemberelte magát. Maga sem tudta hány napot vagy hónapot utazott, fagyott állatok húsán és megolvadt havon élve, csak ezért a pillanatért kitartva. Nem hátrálhat meg.

Be kellett törnie az ajtót, ugyanis a fa beledagadt és belefagyott a tokba. Belépve nosztalgia és keserűség furcsa együttese öntötte el, ahogy végignézett egykori élete dér és jég borította romjain. A kandalló tetején álló képkeret azonnal megragadta a figyelmét, szinte átugrotta a szoba közepén álló kanapét, hogy elérhesse.

Olyan rég látta őket, hogy szinte elfelejtette az arcukat. Remegő kezekkel szorította az apró fotót, ami számára legfontosabb két személyt ábrázolta: egy nő, valamint egy fiatal fiú nézett rá mosolyogva. Itthon vagyok - égett a tudatába véglegesen.

A ház üresnek tűnt, de egy helyen még nem járt: a hálószobában. Immár egész teste remegett, ahogy az ajtóhoz lépett. A hidegnek tulajdonította, de tudta, hogy hazudik magának. Immár nem volt visszaút: kinyitotta az ajtót, majd belesett rajta.

Ott voltak, egymás mellett az ágyon, szerető, féltő ölelésbe fagyva. A férfi tudta, hogy így aludtak, ha bármikor elment. Jól tudta, a felesége utált egyedül aludni, a fia pedig mindig félt, ha hosszabb útra indult. Belépett, majd végigsimított a nő sziklakeménnyé dermedt karján. A jégkristályok több helyen is elmetszették a tenyerét, de nem zavarta. Az út véget ért.

Hallotta, ahogy bejönnek a házba. Az öreg parketta unottan reccsent meg a jövevények alatt. Lehajolt hát és csókot nyomott a fia homlokára, majd vérző szájjal fordult meg, a nappali felé. Nem nézett vissza a családjára: tudta, hogy soha többé nem hagyja el őket.

A nappali immár nem volt üres: fehér alakok népesítették be, akik ezúttal mozdulatlanul meredtek rá. Nem zavarta. Odalépdelt a kanapéhoz, majd kardját a parkettába döfte, és leült. Az alakok elindultak felé.

"Végre kész vagy, ember" - hallatszott a hang, ő pedig valóban kész volt. Fájdalmat sem érzett, ahogy megérintették a testét, örökkévalóvá téve azt. Ezt akarta a Fagy - ébredt rá, miközben a teste mélyéig megdermedt. Nem volt kegyetlen, vagy embertelen. Hagyta, hogy hazatérjen. Végre.

A férfi, aki az utolsó volt fajából, pár perc múlva nem volt többé, mindössze egy méltóságteljes jégszobrot hagyva maga után. Az ember makacsságának, kitartásának, küzdésének néma mementóját, amely talán taníthat valamit azoknak, aki megöröklik eme világot.

Vége