Rövid: A Gyászhuszár

Apró, minden mástól független próbálkozások, prototípusok közé tartozik az alábbi mű, amely végül sosem lett sokkal nagyobb terjedelmű. Oka: ráébredtem, hogy a Punisher nevű karakter már létezik, és nem annyira kell belőle pontos másolat :)
Ennek ellenére, jó szórakozást kívánok!

A Gyászhuszár

Döglesztően meleg nyárvégi nap volt a mai. Talán ezért néztek furán a járókelők a fekete öltönybe bújt elegáns férfire, aki zsebre dugott kézzel cammogott az utcán a mocskos, rosszhírű háztömbök között. Bár az is lehet, hogy csak azért bámulták meg mert évek óta nem láttak hasonlóan jólöltözött embert errefelé.

A férfi egykedvűen fütyörészett, miközben a szél néha meglengette lófarokba összefogott barna haját, ami valamivel a nyaka alá ért. Melege volt, de alig izzadt: látszott, hogy már megszokta az ilyesmit. Barnás szemei hanyagul cikáztak végig az utcán, főként az embereket és a házszámokat figyelve.

Előhalászott a zsebéből egy gyűrött papírdarabot, majd átfutotta az odaírt sorokat. Hamarosan megérkezik a célhoz. Hírhedt, sötét és büdös része volt ez a városnak, a koszos épületek szürkés masszává folytak össze, így különösen figyelnie kellett, hogy el ne vétse a házszámot.

Valahol messze sziréna hallatszott, tompán, alig felismerhetően. Azt, hogy mentő, rendőr, vagy tűzoltó lehetett nem tudta megállapítani, de nem volt ezzel egyedül. Errefelé mind olyannyira gyakori volt, jelzésük ritmusa is felismerhetetlenné vált.

A férfi végigsimított borostás állán, valamint bal arcán – unalmában szokása volt a szeme alatti méretes heget tapogatni. Azon gondolkozott, miért élne bárki ilyen környéken, de a választ természetesen tudta: valahol élni kell és van olyan helyzet, amiből nincs kiút. Ő maga sem lakott különb helyen, mindössze messzebb.

Hirtelen torpant meg egy kapubejáró előtt: megérkezett, ébredt rá a házszámot méregetve. A tömb pontosan olyan volt, mint a többi, sem mocskában, sem rusnyaságában nem kellett szégyenkeznie.

Az egyik kapucsengő ragadta meg a figyelmét: név helyett mindössze egy kopottas, vörös matrica pöffeszkedett a második oszlop legalsó tábláján. A helyzet egyébként is egyértelmű volt, hiszen a többi billentyűt vagy kiszerelték, vagy leragasztották. Unottan ásított egyet, majd megnyomta a gombot a jelzés mellett. Ideje belevágni ebbe – gondolta közömbösen.

Nem érkezett válasz, így türelmetlenségében leütötte a billentyűt még háromszor. Gyerünk már! Az idő pénz.

Nemsokára egy hang tört fel a rácsok alatti hangszóróból. Erős statikus zörej szennyezte, de még így is tisztán érzékelhető volt a beszélő támadó hangsúlya.

- Mit akarsz itt?

- Bemenni – vetette oda a férfi, majd keze a zsebéhez vándorolt. Szeretett volna rágyújtani a zsebében található olcsó doboz cigaretta egyik szálára, ám még elő sem vette amikor eszébe jutott, hogy már csak egy van benne. Azt másra tartogatta, így maradt neki a városias szmogtól bűzlő levegő szívása.

- Na ne röhögtess…

- Egy barátom, Rus küldött – morogta a férfi, miközben a papírján ellenőrizte a nevet.

- Rus, mi? És mit mondott, mit házalunk? Pónilovakat?

- Nem – sóhajtotta a férfi. - Kurvákat. Azért jöttem, hogy dugjak egy jót.

- És…

- Mondta, hogy hozzak pénzt is. Pontosan annyit hoztam, mint mondta – előzte meg a további kérdéseket az öltönyös. – Ha beengedsz, megmutatom.

A hangszóró elcsendesedett, majd rövidesen résnyire nyílt az ajtó és megjelent egy fej.

- A stex? – kérdezte, bőre koszos volt, haja sötétebb, szemei sunyinak tűnő szűk vágásúak. Az elegáns férfi rávillantott egy gyenge mosolyt, majd a zsebébe túrva előszedett egy kötegnyi bankót, amit odanyújtott.

- Meg lehet számolni. Bemehetnék végre?

**

A panel belseje sem nézett kis semmivel jobban, mint a külseje. Mocskos, zsíros falak, ragadós padló, törött, záraiktól megfosztott ajtók köszöntötték, az egyes lakásokban pedig további rosszarcúak beszélgettek.

Az egyes ajtók felett idegen nyelvű feliratok díszelegtek, szándékosan olyan dialektusokban kommunikálva, amelyet még az adott nyelv gyakorlói sem mindig értenek. Argo – gondolta az öltönybe bújt férfi. Okos, de nem eléggé.

- Ez egy rendes üzlet – magyarázta mindeközben kalauza, ahogy egyre bentebb haladtak az épületben.

 - Azt látom – biccentett a férfi. – Túl sok a fegyveres, hogy ne az legyen.

- Talán zavar? – horkant fel a rókaképű.

- Dehogy. Voltam katona. Nomeg… gondolom őrizni kell azokat, akik nem akarnak itt lenni. A lányok közül – találgatott a férfi, miközben kissé kiengedte nyakkendőjét.

- Rus jó sokat jártathatta a pofáját… - mordult fel a kalauz.

- Igazából nem, én is szakmabeli vagyok – nyugtatta meg az öltönyös. – Ismerem a dörgést.

- Tényleg?

- Igen. Ha elégedett vagyok a lányokkal, vagy megtetszik egy-kettő lehet, hogy még vennék is belőlük.

- Igen borsos az áruk…

- Azt hiszed a pénz probléma nekem… hmm, hogy is hívnak?

- Raul. Csak így.

- Értem. Szóval, a pénz nem probléma Raul. Bár gondolom ezt a főnökkel kell megbeszélnem…

- Én vagyok a főnök, és ha megvan a lé, akkor azt veszel, amit akarsz…

- Jack. Jack Krown.

- Ez aztán a név – nevetett a rókaképű, miközben felvezette vendégét az első emeletre.

- Az – hagyta rá Jack. – De valamire kíváncsi vagyok.

- Ki vele.

- Hogy töritek be a lányokat?

- Miért érdekel?

- Csak higiénia. Az én üzletemben régen droggal csináltuk, de büdösek lettek tőle… a legjobb helyeken. Ha érted mire gondolok.

- Áh – Raul ismét felnevetett, észre sem véve ahogy az öltönyös rosszallóan összevonja a szemöldökét. – Ne aggódj, barátom. Mi nem használunk drogot, mert drága. Amúgy sem vannak itt sokáig, jobban megérni addig verni őket, amíg nem engedelmeskednek – Raul meglepően jól ismerte a nyelvet, de néhol hallatszott, hogy nem idevalósi.

- Gazdaságos módszer – bólintott Jack. – Messze vagyunk még? Sokáig kerestem a házat, jól esne már levezetni a feszültséget.

- Ne aggódj, itt vannak – vigyorgott Raul, majd kinyitotta a bal kéz felőli ajtót, amely mögül vér, izzadtság és egyéb testnedvek szaga tört elő.

Jack betekintve szemügyre vehette a beígért lányokat, de a látvány cseppet sem ragadtatta el: a szoba falai sárgák voltak a vértől amelyet újra meg újra igyekeztek lemosni és bár tényleg voltak nők odabenn, szánalmas látványt nyújtottak összevert, meggyalázott testükkel. Volt aki az ágyhoz kötözve várta a látogatókat, de volt akit már le sem kellett fogni, tekintete üres volt. Élettelen.

Krown legyűrte az érzést, ami hatalmába kerítette, majd széles mosollyal Raul felé fordult.

- Akkor most a szabályokról…

- Várjunk még! Most hogy belegondolok, már jó ideje ki kellene mennem a mosdóba. Merre találok egyet?

- Le a lépcsőn – a rókaképű minden kezdeti gyanúja elszállt, hangja felettébb barátságos és bizalmas volt.

- De pontosan hol? Nem akarok véletlenül valaki házába betörni.

- Nem kell félni, az egész épület a miénk.

- Valóban? Ez hasznos információ. Ez esetben mindjárt jövök.

- Csak nyugodtan, ők nem mennek sehova – hahotázott Raul, majd visszakulcsolta az ajtót.

Jack elindult vissza a földszint felé, miközben ajkai kezdtek valódi mosolyt formálni. Most, hogy többé nem volt szüksége a maszkjára, kezdődhetett az igazi szórakozás.

Az első ajtó, ahová benyitott a wc volt. Gyorsan belépett, majd ellenőrizte öltönyét, zsebeit, de a tükör tanulsága szerint immár nem tudta lehámozni arcáról a kaján vigyort. Mindegy, most már nem számít.

Kilépett, majd ahogy megbizonyosodott, hogy nem látta senki, elindult az első ajtó felé, ami érkezésekor fogadta. Már akkor is tisztán el tudta olvasni az idegen nyelvű feliratot, amely annyit közölt: „Őrség”.

Határozott mozdulattal nyitott be, majd megtorpant amint meglátta az odabent egy asztal köré ülve kártyázó, felfegyverzett férfiakat. Amint azok észrevették, azonnal megpróbálták rá szegezni fegyvereik csöveit, ám ő mindössze felemelte a kezeit, ahogy ezt elvárták tőle.

- Nyugi, kuncsaft vagyok – vetette oda. – Csak a mosdót kerestem, de nyilván nem ez az.

- Nyilván – biccentett egy szögletes arcú monstrum aki talán a „biztonsági főnök” lehetett errefelé. – Hátraarc, és kifelé.

- Értem – Jack kihátrált, majd becsukta az ajtót. Megtalálta a keresett helyet, fel is mérte azt, így zakója alá nyúlva kerek tárgyat vett elő, majd ismét benyitott az őrökhöz.

- Csak egy szóra – mondta vigyorogva miközben, öltönye takarásában kitépte a biztosítószeget a markában tartott tojásgránátból, majd a földre ejtése után berúgta a robbanószerkezetet az asztal alá. Amint végrehajtotta a műveletet, becsapta az ajtót, és elindult a lépcső felé.

Három métert haladt, amikor a robbanás kitépte a tokot a falból, ő pedig ismét bevette magát a wcbe, feltűrte ingujját, hogy előhúzhassa az alkarjára szíjazott kést. Az ajtót nyitva hagyta, hogy lássa, amikor a nyilvánvalóan előbb utóbb megérkező erősítés eléri az előbbi merénylet helyzetét.

Sokáig nem váratták, de mindössze ketten jöttek. Csalódottan sóhajtott fel, ahogy utánuk vetette magát, a közelebbit tarkón döfte, ám mire összerogyott, a partnerének volt ideje megfordulni. Szólni már nem, a meglepetés, amit a szemüregébe mélyedő penge okozott elapasztotta a szavát.

Jack utálkozva szúrta a falba a kést, amiről még mindig folyt a vér. Mindegy, ennél nem lesz koszosabb a tapéta – gondolta, miközben előcibált egy pár fekete bőrkesztyűt a zsebeiből. Amint fel is húzta őket, a vért az elesettek ruháiba törölte, majd visszalépdelt az őrhelyre. A szoba felületes vizsgálata alapján megállapította, hogy a gránát öt embert terített le, egy pedig szörnyethalt, mert az asztal repeszei átfúrták a tüdejét. Jó – bólintott, majd a fal mentén futó gázcsőhöz lépett és ahol csak tudta a tömítéseket megrongálva kiengedte a gázt. Kölcsönvett egy működőképes AK-47-es gépkarabélyt is, majd körbeszaglászott. A levegőben széterjedő nehéz szag elégedettséggel töltötte el, így ezt megismételte minden szobában ahová idelent bejutott.

Magához vett négy extra tár lőszert, majd elindult az emeletre. Lábak dobolása ütötte meg a fülét, ettől pedig kissé lassított, nem szerette volna ha meglepetés éri a kanyar után. Ellensége azonban nem volt profi, fojtottnak szánt, mégis hangos beszélgetéssel árulta el a pozícióját, ami pontosan ott volt ahol Jack jósolta.

Hátát a falnak vetve hallgatta a fegyveresek zihálását, majd előhalászott egy villanógránátot és behajította a kanyarba. Ezzel elfogytak a dobható fegyverei, de ez most nem igazán bántotta: a csattanás után kifordult, megvetette a lábait, majd halálpontos célzással, a fegyvere szórását figyelembe véve fejlövésekkel leterítette az előtte álló négy fegyverest.

Raul eltűnt a nők ajtaja elől, de ez sem igazán lepte meg Jacket. A gránát nagyot szólt, még a zárt ajtó mögött is. Körbejárta a szintet és talált még egy lépcsőt, amely tetején még több söpredéket sejtett. Később talán nem lesz rá idő – gondolta, majd bosszúsan masírozott vissza a zárt ajtóhoz és egy erőteljes lábmozdulattal berúgta azt.

A nők értetlenül meredtek rá, de mint megtudta szerencsére biztos, hogy maguknál vannak. Nem fog hiba levegőt pazarolni.

- Na hölgyek. Itt van a szabadulás – jelentette ki. – Mindenki húzzon a fenébe innen, a lépcsőn lefelé, ki a főbejáraton! Aki nem tud menni javaslom, hogy rohadt gyorsan tanuljon meg, mert az épület menni fog. Viszlát! – zárta mondandóját, sarkonfordult és vissza sem nézve elindult a felvezető út irányába - amint itt is minden lehetséges helyen kinyitotta a gázt.

Lassan baktatott fel a lépcsőn, igyekezett minél kevesebb hangot kiadni. Sikerrel járhatott, mert a lépcsőt őrző két fegyverest teljesen váratlanul érte, amikor kitörte a nyakukat. A karabélyt eldobta – immár veszélyes lett volna használni a torkolattűz miatt. Persze vigyáznia kellett, hiszen ellensége ezt nem tudja.

Ismét késéhez folyamodott és a folyosókat végigkutatva megtalálta Raul bújóhelyét – legalábbis annak gondolta. Mivel nem látott be a kulcslyukon, első gondolata az volt, hogy berúgja az ajtót, de rájött, hogy ha valaki rálő az talán rosszul sülne el. Szó szerint. Inkább olyan cselhez folyamodott, aminek sikerében nem volt teljesen biztos. Erősen bekopogott az ajtón.

- Kicsináltuk, főnök – morogta torzított hangon. – Megdöglött a szarházi.

Ennyit mondott, majd hátrébb húzódott és várta az eredményt. Egyszer csak az ajtó kinyílt, és két férfi lépett ki rajta –egyik sem Raul, erre rájött. Arra viszont ők, hogy nem neki kellene ott lennie: amint meglátták, azonnal kapcsoltak, de balszerencséjükre a folyosó szűk volt. Az elsőként kilépő férfi fel sem tudta emelni a fegyverét anélkül, hogy a másik vállába ütközött volna. Ez épp adott elég időt Krownnak, hogy baljával lenyomja a csövet, jobbjával pedig halálpontos mozdulattal felhasíthassa az egyikük torkát.

A másik már összeszedte magát és becélozta, ám ő az előbbi teste mögé bújt, majd erősen megtaszította azt. Ezzel ismét kapott pár másodpercet, amiket nem vesztegetett el: csak hármat döfött, a nyelőcső, a hónalj és a gyomor irányába, ezzel a küzdelem is véget ért. Eddig jó - gondolta, majd belépett az ajtón.

Nem igazán lepődött meg azon, hogy Raul próbált lesből támadni, de fegyverválasztását már csak megmosolyogni tudta. Van itt elég fegyver, miért épp egy váza? Nem becsülte le a darab értékét, de nem látta, mint potenciális veszélyt és nem is volt az. Egy gyors kézmozdulattal megakasztotta a feje irányába tartó eszközt, majd Raul markából kitépve szilánkokra zúzta annak fején.

A férfi vérző arccal hanyatlott hátra, de koordinálatlan kúszása, tapogatózása elárulta, hogy még eszméleténél van. Jack elégedetten nyugtázta, majd egy lábmozdulattal bezárta az ajtót mögöttük és vigyorogva nézett Raulra – akinek szemében rengeteg érzelem villant egyszerre, félelem, harag, idegesség. Mindegyik jogos – biccentett magának Jack. – Mindegyik ,te mocsok.

- Mit akarsz, te ámokfutó?! Miért jöttél ide?

- Magadtól nem jöttél rá? – kérdezte Krown, majd előhalászta a cigijét a zsebéből, hogy végre rágyújthasson. – Zavarna?

- Kibaszott őrült! Kérdeztem valamit!

- Ezt nemnek veszem – bólintott a férfi, majd kifújta füstöt egy nagy slukk után.

- Mit akarsz? Pénzt? Kurvát? Velem lehet alkudni…

- Van pénzem, a nőket pedig már kiengedtem. Kétlem hogy maradt bármi alkualapod.

- De… de mindenkinek van ára…

- Szentigaz! Csak az enyémet nem te fizeted.

- Azt hiszed, igazságot szolgáltatsz itt? Mit tettem én? Csak elhoztuk a lányokat… éltek! Te mit csináltál?! Hány embert öltél meg idefelé, te pszichopata állat?!

- Nem számoltam, mert nem érdekel. De elvetted azoktól a lányoktól az életüket. Te is gyilkos vagy, csak egy sokkal mocskosabb fajta.

- Nem is tagadod?

- Mit tagadjak? Mindketten gyilkosok vagyunk, csak én próbálok jobb célpontokat választani. Hasznosabbakat.

- És azt hiszed ettől különb vagy? Ugyanolyan bűnöző, vagy mint mi!

- Igen. De van egy lényeges különbség – jelentette ki Jack, majd még egyet szívott a cigarettából, majd áttette a meglepett másik férfi szájába. – Most nálam van a fegyver.

- Nem… - makogta Raul, meglepetésében kis sem köpve az izzó csikket. – Nem mindig lesz ez így… főleg ha életben hagysz!

- Én nem öllek meg, felesleges volna. Viszlát – búcsúzott Jack, majd kitárta az ajtót és elsétált.

Raul nem értette mi történt, de jelen pillanatban nem is érdekelte. Ez a fickó kamatostól megfizet - határozta el, majd rövid időn belül felkecmergett a padlóról és kirontott a szobából, szájában az égő cigarettával.

Jack Krown a következő tömbig jutott, mire a bűntanya hatalmas robajjal kísérve a levegőbe repült, üvegszilánkokat és betondarabokat szórva mindenfelé.

**

Sokszor volt ez így – elmélkedett némán, ahogy a száguldó rendőrautó ablakán nézett kifelé a lehangolóan sötét utcákra. Amikor a következő sarkon vártak rá, meg sem lepődött, mindössze bólintott és önszántából beszállt a kocsiba. Ez mindig kétesélyes volt az ő szakmájában: talán azért viszik be, amiért gondolja, de az ellenkezője is éppúgy lehet. Miután elkezdte ezt az ipart rájött, hogy felesleges idegeskedni ezen, előbb-utóbb úgyis kiderül.

Talán lenne oka félni – volt nála két kés a karjaira szíjazva, egy kilencmilliméteres kaliberű pisztoly a zakója alatt, a kezei valószínűleg úsznak a lőporban. Azt már nem is vette figyelembe, hogy legalább tíz embert tett el láb alól az elmúlt fél órában, hiszen a vérük nem szennyezte be a ruházatát, a késéről pedig letörölte a nyomokat. Viszont egy rendőrségi laborban vissza lehet rá varázsolni. Mégsem aggódott, hiszen sokszor volt ez így.

A rendőrök nem szóltak hozzá, ő sem hozzájuk. Nem azért volt az autóban, hogy cseverésszen, így nem látta értelmét szája kinyitásának. Mindjárt megérkeznek a célhoz – ezt tudta, mert pontosan tisztában volt ezen város architektúrájával. Az őrs felé mennek, az pedig közel van.

Addig is kifelé meredt az ablakon, figyelte a szomorkás, lehajtott fejjel baktató embereket, ahogy sejtette tönkrement, vagy egyszínű életeiket siratták, vagy fásultan rettegtek a holnaptól, ami akármit hozhat. Sosem tudta, hogy szánja ezeket az embereket vagy sem – irigylésre méltóak semmiképp nem voltak, de éltek, olyan békében és tudatlanságban, amelyre ő is sokszor vágyott volna. De azért önmagát nem szánta: akármi is történt a múltban, most volt egy munkája és meglehetősen élvezte is. Jelentsen ez bármiféle pszichológiai degenerációt.

Számítása helyesnek bizonyult, valóban begördültek a Rendőrkapitányság elé. A robosztus épület pont azt sugallta, amit tervezője szeretett volna, állandóságot, nagyságot, erőt. Védelmet. Jack haloványan, kesernyésen elmosolyodott ezen. Talán egy másik világban, másik társadalomban.

Szótlan maradt akkor is, amikor a két rendőr felterelte a lépcsőkön, át az irodákon, át a szövevényes folyosókon, egyenest a rendőrfőnök irodájához. Most már értette a helyzetet, az első tippje jött be – fel kellett készülnie, hogy jelenthessen az előbb történtekről.

Sosem volt rendőr, de pontosan ismerte a protokollokat, tudott volna hivatalos hangzatú jelentést adni, de nem volt szándékában. Ezzel utalhatott volna múltjára, azt pedig el akarta kerülni. Igaz, ha jó a feltevése, most semmiféle bajban nem volt, de jobb nem kísérteni a sorsot.

Kísérői hamarosan magára hagyták, így egyedül lépett be az iroda barnára mázolt ajtaján. Odabenn egy spártai egyszerűséggel berendezett helyiség fogadta, egy iratos szekrénnyel, két könyvespolccal és a középen elhelyezett íróasztallal. Az ablakokat eltakarta a redőny, így a plafonra szerelt neoncső gyenge fénye világított csak, az asztalon álló monitor kékes derengése mellett.

- Üdvözlöm – szólította meg fáradt hangon a székében ülő ötvenes éveiben látszó férfi, katonásan rövidre nyírt őszes hajjal és hasonló színezetű bajusszal. – Azt feltételezem, tud mesélni a Moss utcán történtekről.

- Éppen tudnék – bólintott Jack.

- Baleset volt? – kérdezte a rendőrkapitány, miközben végigmérte az öltönyös, széles vállú férfit.

- Igen – mondta Krown, majd zsebeibe mélyesztette kezeit. – Talán rossz ötlet volt dohányozniuk egy olyan házban ahol rosszak a gázcsövek.

- Valóban az lehetett – nyugtázta az idősebb férfi. – A tűzoltók még dolgoznak, de nincs civil áldozat.

Jack nem szólt semmit, mindössze biccentett.

- A nőket összeszedték az embereim és már a személyazonosságukat nézik. Mind hazajutnak – jelentette ki a rendőrfőnök, ám Jack még mindig nem reagált semmit. – Nézze…

- John. John Doe – vetette oda Krown , mint nevet. Az eredetit csak azoknak árulta el, akik úgysem élték meg, hogy beszélhessenek róla. A rendőrfőnök megértette a célzást és folytatta gondolatmentét.

- Akkor John. Fontos tudnia, nem akartuk, hogy idáig fajuljon a helyzet. De azok az emberek mind bevándorlók voltak. Amikor felléptünk ellenük, az egyenjogúsági, meg az emberjogi szervezetek azonnal ránk ugrottak és a média mellettük állt, azt mondták ez egyszerű rasszizmus. El tudja képzelni mennyire szörnyű volt tudni, hogy mi zajlik ott, úgy hogy nem cselekedhettünk? Milyen élmény, amikor a társadalom előítéletei kötik meg a hatóság kezét? Ha akcióba lépünk, azonnal rossz színben tűnünk fel és elvesztük azok bizalmát, akiket szolgálunk…

- Tragikus. De maguk hagyták. Nézze, engem nem érdekel miért nem képes a rendőrség a munkáját végezni, vagy mi akasztja meg az igazságszolgáltatást és hol. Ezek mind olyasmik, amik engem nem érintenek. Ha úgy tetszik, én a kéz vagyok, nem a fül. Ami érdekel, hogy mindenki learassa, amit vet.

- És persze a pénze – sóhajtott a rendőrfőnök és egy köteg, jelöletlen bankót tett az asztalra.

- Persze. De abban bízom, hogy azt említeni sem kell – mondta Jack, majd a zakója zsebébe süllyesztette a csomagot és elindult az ajtó felé. Csak egyszer nézett vissza.

- Ha újra szüksége van valami eltakarítására, megtalál – mondta, majd kisétált az irodából.

Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt el a Rendőrség épületéből, majd elveszett az utcán hömpölygő tömegben. Nyoma sem maradt, úgy tűnt el mintha nem is létezett volna. Csakugyan egy szellem volt, mint aminek mondják – gondolta állát simogatva az idős férfi, majd elfordította tekintetét a térfigyelő kamerák által közvetített képtől.

- Főnök, ki a fene volt ez? – kérdezte egy hang, ami a szobába betoppanó kollégától származott.

- Senki, fiam. Talán egy városi legenda.

- Szóval ő – biccentett a férfi, jelezve hogy éri mire céloz felettese. – Az aki időnként eltakarít néhány bűnözőt?

- Igen. Mindig fekete ruhában jár, elegáns… és elhozza a halált. Az alvilágban csak úgy hívják: A Gyászhuszár.

- Igen, hallottam ezt a történetet. Milyen jó hogy ilyenek nincsenek… igaz, főnök? – engedett meg a fiatal rendőr egy halovány mosolyt, majd elindult kifelé.

- Igen. Valóban megnyugtató… - morogta a kapitány, majd visszafordult monitorja felé. Valóban.