Rövid: Az alkotó

Egy pályázatra alkotott, de sikert el nem ért darab, afféle teremtésmítosz.
Jó olvasást!

Alkotó

Egyedül volt, fekete szemeit a mély, áthatolhatatlannak tűnő sötétségre meresztve. Némán figyelte a semmi merev függönyét, de nem remélte, hogy bármit is megláthat: nem is volt mit. Egyedül volt, ahogy körülölelte az éjsötét köd.

Nem volt ez mindig így – egykoron többen voltak, mindeknek megvolt a szerepe, az ereje, mások voltak, mégis ugyanolyanok. Hogy mi történt pontosan tudta, a szemei előtt zajlott le, ahogy a többiek belefolytak, egyé olvadtak a sűrű masszával, ami mindig is a világuk határát alkotta. Az okokat már nem látta ennyire tisztán. Talán nem is számított. Immár egyedül volt.

Mindent érzett, amit csak érző lény érezhetett, testi és a szellemi síkon is, de kevés dologgal volt tisztában, a többiekkel sosem érintkezett: mindössze figyelték egymást, valamint a kreációikon át léptek kapcsolatba. Mind alkotók voltak… ahogy azok is akik egykor őket alkották. Mégis eltűntek mind, magára maradt… ez talán mond valamit a lét körforgásáról.

Maga sem tudta mióta lebegett itt, a lét és nemlét fekete mezsgyéjén, bár az ő fajtájának nem is számított soha az idő. Tíz millió év repült el mellette néha anélkül, hogy észrevette volna és újabb százmillió mióta belegondolt ebbe. Nem számított. Sosem számított.

Amikor „hirtelen” úgy döntött megmozdul, az is méltóságteljes lassúsággal történt: megelégelte a tétlenséget, de nem akarta teljesen elűzni. Szinte lételeme volt már.

Előre hajolt, majd mélyre nyúlt karjával: tenyere belemerült az éjsötét ködbe, majd egészen addig ereszkedett, amíg rá nem tapintott arra amit keresett. Az anyag puha volt, gyenge, porladozott a markában, pedig alig szorította. Ez nem érte meglepetésként: rettentően régi maradványok voltak ezek, még az ő érzékelése szerint is. Az ősök csontjai. Az alak némán gondolkozott el: egyszer talán majd az ő csontjaiért fürkészi valaki az ürességet… Vajon az alkotása létezik még akkor?

Keze ugyanolyan lassan emelkedett fel, ahogy alábukott – megadta a tiszteletet. Mielőtt megláthatta volna a csontdarabot, ökölbe szorította a markát, porrá őrölve az anyagot. A múlt érintetlen ereklyéit nem az ő szemének szánták.

Az arca előtti ürességbe szórta a port, majd figyelte a szemcsék szabálytalan táncát a feketeség óceánján. Amikor úgy érezte mind a helyén van, tágra nyitotta a száját és hatalmasat sóhajtott: ennek hatására a porszemek lángra kaptak, kékesfehér izzással.

Az apró fénylő pontok bevilágították a sötétség néhány szegletét, mintha lyukakat szaggattak volna a fekete függönybe. Ez közel sem így volt és a kevés ragyogás nem küzdhette le a teljes ködöt, de nem is ez volt az alak célja.

Tenyerével tétován túrt bele a tündöklő kavalkádba, ami kellemesen megmelengette jéghideg tenyerét: úgy áramlott ujjai között, mintha taszítaná magától. Rövidesen keze nyomán alakzat jelent meg: a porhalmaz spirálisan kavargott, ő pedig elengedte. Eszébe még beleötlött egy gondolat, mielőtt az ő teste és valója is feloldódott volna, a mindent körülölelő sötét ködben.

A magánynak vége… Immár sokan vannak. Többen, mint valaha.