Prototípus: Embertelen vidék

Az Embertelen Vidék prototípusaként megíródott novella. Jó olvasást!

Embertelen vidék

17 évvel az IV. világháborút lezáró kataklizma után

A nap már magasan járt a Tar felett, bár ezt nehéz volt megállapítani az eget szinte állandóan elfedő szürkés fellegek miatt. Ezért hát Föld utolsó lakható szeletének benépesítői nem is törődtek efféle dolgokkal, az idő mérése már elkopott, jelentőségét vesztette a túlélők között. Mindenki a saját útján járt, így amikor az emberi faj túlélői egymással kényszerültek interakcióba lépni, két időmeghatározást használtak: volt a sötét és a kevésbé sötét időszak. Magát a napot nagyon ritkán lehetett csak látni, így nem nevezhették a világosabb szakaszt „nappalnak”.

A Tar területén több település is kialakult, főleg miután az összegyűlt pár millió túlélő ráébredt, hogy vége a civilizációnak, amit addig ismertek. Mindegyik más úton óhajtotta újraépíteni azt ami elveszett, remélvén hogy így megőrizhetnek valamit abból, ami rég biztonságot adott számukra.

Képzetek vannak… maga a biztonság viszont bizonyosan hiányzik – gondolta a fiatal férfi aki egy egykori város romjai között ücsörgött az eget tanulmányozva, kulacsával a kezében. A Tar két legnagyobb települése volt előtte és mögötte, ám egyikbe sem vágyott. Egy időre elege volt az úgynevezett „civilizált” népekből.

Némán kortyolt egyet vizéből, ahogy hátát egy félig kidőlt villanyoszlopnak vetette. Dögkeselyűk köröztek felette, ő pedig ahogy végignézett a körülötte heverő, legalább negyven-ötven holttesten, arra a végkövetkeztetésre jutott, igazuk van. Valóban mocskosul bűzlenek már.

- Menjünk Nora? – kérdezte lágyan, miközben megdörzsölte borostás állát, a választ várva pedig beletúrt a vállát verdeső barna hajába. – Szóval nem felelsz… megint. Tipikus – morogta a langyos szélben lengedező rózsaszín hajszalagra meredve. – Így is jó.

Mozgásra lett figyelmes a távolban, de meg sem rezdült, mindössze tekintete zordan végigfutott a horizonton. Hamar elunta, alig észrevehetően vállat vont, majd ismét a szájához emelte a kulacsot.

Az alak egyre közelebb ért, de csak kissé tisztult: vékonyka sziluett, ami lélekszakadva rohan valami elől. Egy ideig felé szaladt, ám rövidesen meg is látta ott ülni a hullák gyűrűjében és megpróbált irányt váltani: akármi elől menekült, tudta jól, az ismeretlen szörnyűbb lehet. Embertelen vidék ez.

A fiatal férfi érdeklődve figyelte, de arca nem árulta el: kifejezéstelen maszk maradt, részben eltakarva a nyakára kötött kendő mögött. Immár látta az üldözőket is: két megtermett férfinek tűntek, fegyverrel a kézben. Immár volt egy sejtése arról mire mehet ki a játék, naponta lehetett effélét látni. Az arcok változtak, a helyzet csak ritkán. Ahogy a végkimenetel is.

Egy harmadik marcona jelent meg bal felől, elzárva az üldözött menekülésének többi útját: ezt ő is tudta, így kelletlenül, de mégis elindult a fiatal férfi felé. Talán azt remélte, hogy csak egy másik hulla, amelyik valahogy ülve maradt.

Alig két méterre tőle botlott meg és esett a testek közé. Immár tisztán látszott, hogy nőnemű, de meglehetősen fiatal: a férfi olyan tizennégy, tizenöt évesre saccolta volna. Tekintetük találkozott egy pillanatra, a lányé mindent elárult: félt, elárulták, megsértették. A fiatal férfi mélyen belenézett a világosbarna szempárba, legfőképp azért, hogy a jövevény láthassa, miféle pillantásokat kellene vetnie. A fiatal férfi zöldes szemei teljességgel kifejezéstelenek voltak, semmi nem látszott bennük, még az élet sem. A lény elfintorodott: mintha a halál arcába bámulna, aki kigúnyolja a sorsát a semmilyenségével.

 Üldözői hamar beérték, egyre profánabb dolgokat kiabálva neki. A férfi látta a rohadt fogaik közül repkedő nyálgömböcöket, ahogy aprólékos részletességgel üvöltötték a jövőt az üldözöttjük számára. Már szinte a lány előtt álltak, az ifjú pedig alig észrevehetően felsóhajtott. Elfogyott a víz a kulacsból. Többet kell szereznie, de ahhoz el kell mozdítsa az akadályokat az útból.

- Maradjatok ahol vagytok – mordult a jövevényekre, hangja rekedtes volt: ritkán beszélt, akkor is csak Norához. Azok összerándultak meglepetésükben, csak most vették észre őt: mozdulatlansága és arcának kifejezéstelensége miatt nyilván halottnak hitték.

- Mi a picsa – adott hangot az egyik a meglepetésének, de tett egy lépést a lány felé.

- Mondom. Maradsz – parancsolt nyugodt hangon a férfi.

- Mi a fene bajod van, te kölyök? Mit akarsz?

- Egy kis nyugalmat. Azóta nincs, hogy idejöttetek és a pofámba üvöltöztök.

- A lánynak…

- Nekem is ugyanolyan fülem van, abba is belemegy – magyarázta a férfiaknak, mintha idiótákhoz beszélne. – El innen.

- Megyünk, de visszük…

- Mit akartok tőle?

- Nincs hozzá közöd! Kemény húsz vasért vettem a kis kurvát az apjától!

- Ha nincs közöm hozzá, akkor ne mondd el, barom. De egyébként rosszul elköltött pénz, ugyanis a lány szabad. Minden ember az – mondta az ifjú színtelen hangon, miközben az oszlop egyik szálkájára akasztott oldaltáskába süllyesztette a kulcsot.

- Ki mondja?

- Én mondom. A nevem Varjú.

Hahotázás kezdődött az üldözők körében, pedig az ehhez hasonló nevek nem voltak ritkák mostanában: egyszerűbb, praktikusabb volt valakit egy külső jegye, vagy a mestersége alapján megszólítani, mint megjegyezni egy elnevezést, ami talán nem is illett rá. Varjú jobban tudta ezt bárki másnál, hiszen az igazi nevét sosem mondta el neki senki: „gondviselői” annakidején alacsony termete és éjfekete tépett haja miatt akasztották rá a „Varjú” elnevezést. Ahogy a vele szemben állók önfeledten kacarásztak rajta, arcizma se rezdült. Nem érdekelte.

- Jól van, te kis szaros, jól megnevettettél minket – kezdte végül az egyik férfi könnyeivel küszködve. -  Nem bánom – tette hozzá, majd a lányra mutatott. – Gatyát le, keféld csak meg. De gyorsan, sietünk mi is.

Varjú felállt, hosszú barna kabátja takarásából egy kard markolata tűnt elő. Kopott és régi volt, a végén pedig egy vérrel szennyezett rózsaszín szalag himbálózott.

- Minek nézel te engem, patkány? – kérdezte, hangja egy árnyalatnyit változott csupán. A férfiak szinte azonnal készenlétbe álltak, kezük megindult a fegyvereik felé.

- Ki ne húzzátok. És az istenre mondom, ha még egy lépést tesztek a lány felé, megtudjátok hogyan haltak meg ezek az emberek.

- Nem félek tőled! – üvöltött rá az egyik, hangszíne elárulta, hogy nagyon is fél.

- Pedig kéne. Ismerlek a háborúból. Donovan voltál akkoriban. 19-es hadosztály, ugye? – Varjú szeme összeszűkült, ahogy gondolkodott.

- Honnan… - tátotta el a száját a férfi.

- „Lepke” beszivárgó osztag – mutatott magára a Varjú. – Iktatási szám: „199 456”.

- Te jó isten – a másik arcára őszinte rémület ült ki, nem is teketóriázott sokat: a barátaival együtt megfordult és bár nem futottak a büszkeségük megőrzése okán, eléggé közel álltak ahhoz a sebességhez.

Varjú visszaült, majd ismét előhalászta a kulcsát. Talán kétszer emelte a szájához bármi eredmény nélkül mire eszébe ötlött, hogy az előbb ürült ki.

- Köszönöm – felelte kisvártatva a lány, miközben feszülten figyelte. Látszott rajta, hogy nem nyugodott meg. – Most mit csinálsz velem?

- Semmit.

- Semmit? – a lány elég meglepett volt.

- Semmit. Nem vagy víz, nem tudlak meginni. Így aztán nem vagy a hasznomra. Futás haza a szarházi apádhoz, aki eladott kemény húsz vasért. – Varjú hangja érzelemmentes maradt, de szavainak volt valami furcsa súlya. – Azért legyél vele óvatos, nehogy pár nap múlva megint itt találd magad.

A lány biccentett, de még nem indult. Maga sem tudta mire várva figyelte a fiatal férfit, aki ugyanazzal az arckifejezéssel terpeszkedett a hullák között, mint amikor megérkezett.

- Miért segítettél nekem? – bökte ki végül. - Semmi okod nem volt rá…

- Dehogynem. Abban az irányban van a víz, én meg nem szeretek szomjan halni. Egyszerűbb volt elkergetni őket, mint megvárni míg végeznek itt veled.

Továbbra is kifejezéstelen hang, de valahogy más szín. A lány haloványan elmosolyodott.

- Értem. Azért köszönöm – mondta, majd elindult visszafelé. Alig három méteren belül torpant meg, ahogy végigfuttatta a tekintetét a testeken, majd eszébe jutott Varjú fenyegetése az üldözők felé. – Utolsó kérdés… - kezdte, ám hangja beleremegett. Nem bírt a kíváncsiságával. - Elmondanád, mi történt ezekkel az emberekkel? Hogy haltak meg?

- A baj tudja. Így találtam őket – hazudta Varjú szemrebbenés nélkül, majd figyelte, ahogy a lány biccent, majd elindul a város felé. Amikor már nem is látta, hátradőlt, majd előhúzta a kardját a hüvelyéből és az egyik holttest koszos ruháin letörölte a vért a pengéről.

- Én aztán tényleg nem tudom… - morogta, miközben a fém csillogva előtűnt a vörös mocsok alól. – És te Nora? Te se láttál semmit, mi? Persze… hisz nem válaszolsz. Sosem szoktál.

Vége